Legutóbbi hétvégénket egy kicsit meghosszabbítottuk, hozzácsaptuk a pénteket és a hétfőt is, és orosz és magyar barátainkkal közösen felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a Szverdlovszki területen lévő Olenyi Rucsi (Оленьи Ручьи) nevű nemzeti parkot. A kirándulás meglehetősen kalandosra sikerült, de arról majd Era számol be a következő posztban, mi most fókuszáljunk csak a parkban tett látogatásunkra és az ott felfedezett érdekességekre.

                 Az első pillantás a folyóra

A park maga 127 km² területű, és a közepén folyik keresztül a Szergi nevű folyó. A hely az Urál lábainál található, Jekatyerinburgtól kb. 90 km-rel nyugatra, az az még éppen Európában van. A park honlapja szerint az 1950-es években indult meg a környék gyakoribb látogatása, amikortól is rendszeresen szerveztek egyetemisták expedíciókat a területre. Elsősorban az itt található barlangok vonzották őket. Az ötlet, hogy a folyó völgyét és környékét nemzeti parkká nyilvánítsák először 1964-ben merült fel. Az ezt követő évtizedekben több tervet is kidolgoztak a park létrehozására különböző diák- és turisztikai szervezetek, de csak 1995-ben hozták meg azt a törvényt, amely lehetővé tette, hogy bizonyos területeket nemzeti parkokká nyilvánítsanak. Az ezt követő években kicsit felgyorsultak az események, létrehoztak egy alapítványt a nemzeti park megalapításához, a környék jogilag is megkapta a védett státuszt, majd kiépítették a szükséges infrastruktúrát, és végül 2000-ben a park már fogadta is az első látogatókat.

                Kilátás a "Világos sziklá"-ról

Számunkra persze egy kicsit furcsa ez az egész történet a nemzeti parkkal kapcsolatban, hiszen Magyarországon már régóta vannak természetvédelmi területek és még régebb óta jelzett és karbantartott turistautak, de Oroszországban nincsenek ilyenek, és legalább az ilyen parkokban megadatik a lehetőség, hogy biztonságos körülmények között túrázhassanak az emberek. Az egészet kb. úgy kell elképzelni, mintha mondjuk nálunk bekerítenék a Börzsönyt, és Kismarosnál felállítanának egy kasszát, hogy ott lehet fizetni és bemenni az erdőbe.

                A Szergi közelről

A parkban végül két napot töltöttünk, szombaton és vasárnap is ott túráztunk. A 17 kilométerre levő mihajlovszki szállásunkról busszal mentünk a leágazásig, ahonnan még egy kicsit gyalogolni kellett a bejáratig. Első nap még jött velünk három orosz barátunk meg a kutyájuk is, de mivel a kutyát nem engedték be a parkba (ne kérdezzétek, hogy miért, csak), másnap már meg se kísérelték. A társaság másik fele meg bicajokkal közlekedett, úgyhogy leginkább csak mi négyen magyarok haladtunk együtt.

Az időjárással kivételes szerencsénk volt, mind a két napon szinte felhőtlen volt az ég, sütött a nap, ezért nem is volt annyira hideg (kb. 15 fok). Az oroszok mondták, hogy akár hó is lehetett volna már ilyenkor. Szóval önfeledten élveztük a friss levegőt, az utolsó napsugarakat és a természet élénk meleg színeit.

                A park térképe (forrás: http://www.olen.ur.ru)

Az első nap igyekeztünk a legfőbb látványosságokat útba ejteni. Ilyen szempontból nem volt nehéz dolgunk, hiszen a park egyik nevezetességének számító angyalszobrot a legrövidebb túraútvonalon, az egyik kiemelkedő part menti sziklán helyezték el. Ezt az angyalszobrot svéd mozgássérült gyerekek készítették Lehna Edwall svéd képzőművész ötlete alapján. A szobor az „Egységes Remény” nevet viseli, és jelenleg hét példány található belőle szerte a világon: Ausztráliában, Kanadában, Peruban, Maliban, egy Csendes-óceáni szigeten és Hawaii-on van még egy-egy belőle. Mindet ugyanazon a napon, 2005. szeptember 17-én, helyi idő szerint délben állították fel. A szobor ötlete a terrorizmus elleni összefogás jegyében fogant, és a szobroknak amolyan őrangyal-szerepet szánt a az tervezőjük. A nagyszabású terv szerint világszerte összesen 49 ilyen szobrot állítanak majd fel nagyjából azonos távolságba egymástól, az őrangyalok így egységesen hálózzák majd be a Földet.

                Egy a hétből, nem egy nagy durranás

Az első nap az angyalon kívül sikerült még megnéznünk a "Сsókolózó sziklák"-at, egy ősemberek által használt barlangot, az "Ivó lófej" névre keresztelt sziklát, átkeltünk egy függőhídon, és egészen a fából és acélból emelt kilátó piramisig jutottunk. Ott azonban már vissza kellett fordulnunk és kicsit sietősebb tempóban visszamenni az úton, amin jöttünk, mert már nem sok volt hátra sötétedésig.

                Az ősember barlangja

Nyolc óra előtt kicsivel értünk ki a főútra a buszmegállóba. A megállóban természetesen nem volt menetrend kifüggesztve, így csak abban bízhattunk, hogy Ljoha barátunk jól tudja, és valóban 20 percenként jönnek itt a buszok. Negyed óra várakozás után már kezdtünk kicsit türelmetlenek lenni, mert egyre erősebben sötétedett és a környéken sehol se volt megfelelő térerő, hogy telefonon hívjunk segítséget, ha esetleg baj lenne. Már stoppolni is nekiláttunk, de persze senki se vett fel minket. Végül aztán 25 perc várakozás után jött egy busz, felvett minket, és mi mindannyian megkönnyebbülten ültünk le az üléseire.

                Kilátás a piramis tetejéről

                Szintén, csak a másik irányba

Másnap újra elbuszoztunk a parkig és ott folytattuk, ahol előző nap abbahagytuk. Vagyis, újra gyorsan végigmentünk a patak mentén a kilátóig. A gyorsaság persze relatív volt, mert az előző esti iszogatás után a társaság már nem mozgott annyira frissen.

A következő látványosságnak a térkép szerint a több mint 3000 évvel ezelőtt, finnugor őseink által felfestett sziklarajzok lettek volna. Az összetákolt vaslépcsőn le is ereszkedtünk egészen a patak partjáig, de sehol se találtunk semmi útmutatást, hogy hol is kellene keresni a rajzokat. Végül Era kurjantott oda a közeli zátonyon fotózkodó orosz csoportnak, hogy most akkor itt mit is kéne látni. Ők mutatták meg nekünk, hogy a vízparti sziklán, kb. 3-4 méter magasságban keressük a kis rajzokat. A sziklán három és fél alak vehető ki, egy ember, aki mintha tartana valamit a feje fölött és két és fél rénszarvas, melyből az egyiket választották a park logójának is.

                Na, ki látja a rajzokat?

                Itt vannak közelről

Visszamásztunk a lépcsőkön és tovább folytattuk utunkat a "Nagy szakadék" felé, útba ejtve a "Béka-sziklá"-t és a "Barátság-barlang"-ot. A barlangból mi csak az első nagy csarnokba ereszkedtünk le, ahova még besütött egy kicsit a nap, de állítólag egy szűk járaton után tovább is folytatódott, csak oda már rendes barlangászfelszerelés kellett volna.

                A rajzos szikla messziről

                A "Béka-szikla"

                A "Barátság-barlang"

A "Nagy szakadék"-nál találkoztunk a csapat biciklis osztagával, de sokat nem időztünk ott, mert még hosszú út állt előttünk, hiszen úgy döntöttünk, hogy inkább megpróbálunk körbe végigmenni a parkon, mint hogy még egyszer ugyanarra visszamenjünk a kijárathoz.

                A "Nagy szakadék" le volt zárva

A bicajosok is ugyanarra indultak, mint mi, és mivel az útviszonyok elég mostohák voltak kerékpárok számára, minden újabb látványosságnál rendre utolértük őket.

Körülbelül újabb másfél órányi túrázás után jutottunk ismét vissza a folyó partjára, ahol egy kicsit megpihentünk. Ezen a helyen kettéágazott az út, az egyik irányban egy gázló segítségével le lehetett rövidíteni a kifelé vezető utat, a másik úton pedig lehetett tovább menni a "Karszthíd"-nak nevezett sziklaképződmény felé. Először még a hosszabb út mellett voltunk, mert szerettünk volna mindent megnézni a parkban, de végül a utolsó pillanatban úgy döntöttünk, hogy elég rizikós újabb plusz 4 kilométert bevállalni, mert akkor már lehet, hogy nem érjük el azt a buszt, amivel előző nap hazamentünk.

                Így keltünk át

Így hát mi fiúk kicsit nekivetkőztünk, feltűrtük a nadrágunkat a térdünk fölé és ki-ki a párját a hátára kapva elindultunk a jéghideg vízben át a túlpartra. Igazából nem is a víz hőmérsékletével volt baj, hanem a mederben fekvő kisebb-nagyobb kavicsokkal. Néhány lépés után már eléggé nyomták a talpamat és hát akkor még sok volt hátra. Mikor újra kiértünk a szárazra, természetesen már vidáman nevetgéltünk, hogy milyen jó kis ingyenes Kneipp-kúrában részesültünk.

                Nagy fehér szikla

A maradék távot igyekeztük kicsit tempósabban lenyomni annak reményében, hogy hátha elérünk egy korábbi buszt, de így is csak húsz perccel hamarabb értünk ki a megállóba, mint előző nap. Korábbi busz ugyan nem jött, de most már kicsit nyugodtabban vártuk a 20:15-ös járatot, mely visszavitt minket mihajlovszki szállásunkra.