Az elmúlt napokban régen várt pillanatokat éltünk át. Közel két éves szervezőmunka eredményeképpen pár nap erejéig végre meglátogatott minket néhány budapesti barátunk. Mivel Izsevszk elsősorban a hadiiparáról nevezetes, ezért nem is lehetett más látogatásuk vezérfonala, mint a fegyverek, harckocsik, háborús emlékművek.

                 A hidegre való tekintettel egy fél vodkával indítottuk a napot

Az idejekorán beköszöntött télies időjárás sajnos nem kedvezett a városnéző túráknak, de azért igyekeztünk eljutni minden egyes érdekes szegletébe a városnak. Útvonalunkat rendszeresen úgy alakítottuk, hogy útba ejtsük a városszerte elszórt, emlékműként vagy köztéri szoborként funkcionáló harci eszközöket. Emitt egy ágyú, amott egy tank (bocsánat, harckocsi) – vidáman cikáztunk a nevezetes pontok között, mintha csak egy hatalmas rejtvényfüzetben kötözgetnénk össze valami sejtelmes ábra pontjait.

A túra legfontosabb állomása természetesen nem lehetett más, mint a Kalasnyikov múzeum, ahol nem csak látható a hírhedt AK-47-es, hanem az alagsori lőtéren ki is próbálható. Mikor megérkeztünk a múzeumba, egyből le is mentünk a lőtérre, hogy egyeztessünk, mikor lenne alkalmasabb lövöldözni: most azonnal, vagy a tárlat megtekintése után. Akkor azt mondták, hogy előbb a kiállítást nézzük meg, és utána menjünk vissza hozzájuk.

                 Szovjet harckocsi az Úttörőpalota előtt

Így is tettünk, de nem túl meglepő módon, mikor visszatértünk az alagsorba, kiderült, hogy akivel korábban egyeztettünk, összekevert valamit, és épp akkorra vártak egy előre feliratkozott csoportot. Emiatt közölték, hogy csak gyorsan egy-egy sorozatot tudunk lőni a Kalasnyikovval, utána át kell adni a csoportnak a terepet. Kicsit bosszúsak voltunk miatta, de szerencsére volt még egy napjuk a fiúknak Izsevszkben, ezért gyorsan mi is feliratkoztunk egy holnapi időpontra, hogy akkor nyugodtabb körülmények közt próbálhassunk ki több fegyvert is.

Az érkező csoport miatt nagy volt a kapkodás, se a szükséges szerződést, nyilatkozatot nem íratták alá velünk, se a dokumentumainkat nem ellenőrizték le, pedig szegény István azért hagyta ki a múzeumot, hogy gyorsan visszafusson a kollégiumba a jogosítványáért, ugyanis az útlevél mellett még egy olyan dokumentumra (jellemzően a jogosítványra) is szükség van a lövészethez, amelynek a megszerzése valamilyen orvosi alkalmassági vizsgához van kötve.

                 Izsevszk "Októberi forradalom" nevű kitüntetése

A lőtérre egyesével mehettünk be. Közben a többek a lőtér folytatásában kialakított, de attól ablakkal elválasztott helyiségben várakozhattak. A fegyverekbe minimum 5 lőszert töltenek be, de mi nem is akartunk többet, mert nem volt olyan olcsó egy-egy töltény.

Mivel a hosszas főiskolai tanulmányaimnak köszönhetően sikerült megúsznom a katonaságot, életemben először volt éles fegyver a kezemben. Kicsit izgultam is, hogy meg bírom-e rendesen tartani és hogy tudok-e majd vele rendesen lőni, célozni. A pontos célzást tovább nehezítette, hogy szerintünk egy kicsit sötétebb volt a lőtéren a kelleténél, és nem annyira volt tisztán látható a cél. Célozni háromféle céltáblára lehetett, egy álló katonára, egy, a túsza nyakához kést tartó terroristára, és a hagyományos, koncentrikus körökből álló céltáblára. Én pacifista okokból inkább a köröket választottam. Az első három lövésem ugyan nem érte a céltáblát, mert nem mertem elég közel hajolni a puskához, nehogy az arcomat is megüsse a visszarúgó fegyver, de a végére belejöttem, és az utolsó kettő már 9-es lett. Elégedett voltam a teljesítményemmel.

                50 méterről lőttünk

Másnap a megbeszélt időpontra mentünk vissza a múzeumba. István helyett – hosszas hezitálás után – végül Era is csatlakozott ötödikként a társasághoz. Mikor megérkeztünk, nem az előző napi személyzet, hanem egy másik fickó ült a váróteremben, de szerencsére tudott az érkezésünkről. Valamilyen feladattal nagyon el volt foglalva, így csak röviden közölte, hogy töltsük ki a szerződéseket. Kis idő után mindannyian végeztünk ezzel a feladattal, szerettük volna visszaadni a papírokat a fickónak és elkezdeni a lövészetet, de ő csak megszállottan színezgette sorkiemelővel az előtte fekvő táblázatot. Egy kicsit még vártunk, de mivel továbbra se akart ránk figyelni, Era szót emelt, hogy szeretnénk elkezdeni, inkább ránk figyeljen. Az erélyes szavaknak meg is lett a hatása, de hiába volt nagyjából határozott elképzelésünk arról, hogy mit akarunk még kipróbálni, valahogy mégse sikerült könnyen megegyeznünk vele. Szerettünk volna sorozatot lőni a Kalasnyikovval, de azt nem engedte, ezért azt aznap már kihagytuk. Szerettünk volna lőni a szintén Izsevszkben gyártott Jarigin pisztollyal, de valami miatt azzal se lehetett, csak a kétszer olyan drága töltényű Glock-17-el. Ez okozott némi tanácstalanságot a társaságban, ezért újra elveszettük a kapcsolatot a „személyzettel”.

Amíg mi tanácskoztunk, hogy mi legyen, addig ő gyorsan elment a lőtérre, hogy egy közben betévedt vendéget gyorsan kiszolgáljon. Ezt a kis időt kihasználva rendeztük sorainkat és egy papírfecnire összeírtam neki, hogy ki milyen fegyvert szeretne kipróbálni. Végül Era volt az egyetlen, aki a Glock pisztolyt választotta, én a mesterlövészeknek szánt Dragunov puskára neveztem be, a fiúk pedig a Dragunov mellett az M-16-os gépkarabéllyal is meg akartak ismerkedni.

                 Kicsit furcsa volt ülve, de csak így lehetett

Én mentem elsőnek lőni a társaságból, ami annyiból volt egy kicsit rossz, hogy a Dragunov távcsöve szerintem egy kicsit be volt párásodva a hűvös levegő miatt. Az első pár lövésnél alig láttam a célt, aztán valahogy az utolsóra minden kitisztult, és azzal a lövésemmel bele is találtam a céltábla közepébe.

A fiúk kezében az M-16-os nem hazudtolta meg magát, és kétes híréhez híven többször is beragadt. Egy kicsit meg kellett olajozni, hogy folytathassák a lövészetet.

Era végül az öt töltényből csak kettőt lőtt el, neki ennyi is elég volt, a maradék hármat pedig rám hagyta. Nagyon örültem a lehetőségnek, mert szerettem volna kipróbálni, hogy milyen pisztollyal lőni, de a 100 rubel/töltény árat kicsit soknak éreztem érte. Azzal, hogy Era átadta nekem a maradék három lövését, nekem is teljesült minden kívánságom, így azt hiszem, hogy mindannyiunk nevében írhatom, hogy boldogan és elégedetten távoztunk a lőtérről.