Oroszországban idén május 9-én ünnepelték a nagy honvédő háború sikeres befejezésének 70. évfordulóját. Idén különös figyelmet szenteltek ennek az amúgy is nagyon fontos ünnepnek, és szemmel láthatón nagy mennyiségű pénzt és energiát fordítottak arra, hogy ezt a kerek évfordulót mindenki számára emlékezetessé tegyék. Arról, hogy miért pont ekkor és hogyan ünneplik ezt a napot, már három évvel ezelőtt írtunk, most elsősorban arról szeretnék beszámolni, hogy idén milyen egyéb események kapcsolódtak ehhez a naphoz, hogyan készültek rá az oroszok, és miben volt más az idei ünnep.
Motoros szanitéc
Az egész ország már április elején a nagy évforduló lázában égett. A múzeumokon, középületeken és hirdetőtáblákon egymás után jelentek meg a nagy győzelmet dicsőítő plakátok, feliratok. Az iskolákban rajzpályázatokat hirdettek a diákoknak, melynek témája természetesen a II. világháború volt. A könyvtárakban idén külön polcot rendeztek be háborús irodalomból. De még Era edzője is a 9-es, a 41-es és a 45-ös számok bűvöletében állította össze a gyakorlatokat.
Gyerekrajzok a bügi általános iskolából
Az egyetemünk se volt kivétel, mi is kaptunk rendesen a propagandából. Az orosz filmklub áprilisi vetítésén szintén háborús filmeket vetítettek. Április végén pedig szerveztek nekünk (nemzetközi diákoknak) egy kicsit furcsa eseményt, ahol egy háborús veteránnal találkozhattunk.
A programot úgy harangozták be, hogy találkozhatunk „egy olyan emberrel, aki személyesen élte át a háború borzalmait”. Gondoltam, hogy lesz majd ott egy 90 körüli öreg bácsika, aki majd elmesél néhány történetet a háborús kalandjaiból. Ehhez képest egy ’38-as születésű néni fogadott minket, aki valaha angoltanárként dolgozott Izsevszk valamelyik gimnáziumában. A néni természetesen soha nem járt a fronton, ő gyerekként itt Izsevszkben vészelte át a háborút. Ő „csak” arról tudott beszámolni, hogy gyerekkorában mekkora nagy szegénység, éhínség volt itt a városban, és hogy a város bizonyos területeit (a fegyvergyár környékét) amit fegyveres katonák őrizték, tilos volt arrafelé játszani, sétálni.
Fanna Vasziljevna Gyerjuseva
Áttételesen persze voltak élményei a háborúról is, ugyanis az apja abban az időben Moszkvában szolgált, valamilyen magas beosztásban a KGB-nél, és többek között ő írta alá a kivégzésre várók halálos ítéleteit. Későbbi férje viszont tényleg megjárta a frontot. Az ő története például remekül szemlélteti, hogy mekkora fejetlenség volt abban az időben az orosz hadseregnél. Mikor bevonult, először tüzérnek kezdték el kiképezni. Aztán két hónappal később kitalálták, hogy nem is, ő inkább légi deszantos lesz, és elkezdték erre átképezni. Végül ezt se fejezte be, hanem adtak a kezébe egy páncéltörő gránátvetőt, hogy menjen Karéliába tankelhárítónak. A probléma ezzel csak az volt, hogy Karéliában rengeteg mocsár van, ezért ott egy szál tank sem volt.
Boríték híján ilyen leveleket küldtek haza a frontról
A találkozó persze egy idő után kezdett egy kicsit kínossá válni, mert a jelen lévők egy része olyan országból származott, akik számára az oroszok felszabadítása, bevonulása nem volt feltétlenül pozitív esemény. Ezt a momentumot egyébként gyakran más oroszokkal is nehéz megértetni, hogy a volt szocialista országokban nem úgy tekintenek már az oroszokra, mint hős felszabadítókra, hanem inkább mint megszállókra, és emiatt mifelénk nem is ünnepelik ezt a napot.
A nagy napra való készülődés nem csak különböző programokban, hanem konkrét építkezésekben is testet öltött. Március vége felé vettem észre, hogy a világháborús emlékműveknél különböző munkálatokba kezdtek. Az ünnepség egyik legfontosabb helyszínénél, az örökmécsesnél két új emlékfalat állítottak. Az egyiken az udmurtiai harci egységekről, a másikon pedig a „Dicsőség” érdemrendet kapott katonákról emlékeznek meg.
Baloldalon áll a két új tábla
Egy másik, a 174-es számú tankelhárító lövészszázad emlékére állított emlékművet a Lenin utcán teljesen felújították. Leszedték róla a régi kopott burkolatot, és újat raktak a helyére. Az emlékmű tetején álló ágyút is újrafestették.
Most már rendesebben néz ki
A legnagyobb munkát az Udmurtszkaja utca végén található katonai temetőnél végezték. Itt a korábbi, nem különösebben impozáns installációt kicsit átalakították és kiegészítették. Ugyan nem a legkellemesebb a 2x3 sávos út szélén tartózkodni, de helyi viszonyokhoz képest olyan szép, rendezett kis terecskét sikerült kialakítaniuk, hogy szinte kedve támad az embernek ücsörögni egy kicsit ott a padokon. És valóban, mikor ott jártam, voltak is olyanok, akik ott beszélgettek a padon. Emellett megtisztították az összes sírt, mindegyikbe ültettek két kis virágot, és rendbetették a pázsitot is a sírok között. Szerintem hangulatos, tényleg hősökhöz méltó emlékhelyet alakítottak itt ki.
Új a kapuzat és a térburkolat
A gyertyát imitáló lámpák nekem kifejezetten tetszettek
Az évszámokat mintázó tömbök korábban rózsaszínűek voltak. A számok fölé nyúló hasábok viszont újak.
A hosszas előkészületeknek és a mindenhonnan visszhangzó propagandának köszönhetően rengetegen mentek el megnézni a május 9-ei felvonulást. Magam is fokozott elvárásokkal érkeztem meg a Puskinszkaja utcára, azt reméltem, hogyha Moszkvában a történelem eddigi legnagyobb parádéját mutatják be, akkor remélhetőleg Izsevszkben is előrukkolnak valami újdonsággal. Bíztam benne, hogy legalább egy tankot elhoznak a felvonulásra valamelyik közeli laktanyából, de sajnos csalódnom kellett. Néhány oldtimer kivételével ugyanazok a járművek vonultak fel idén is, mint amelyek tavaly és az előző években is. A nyitott katonai dzsipekből integető veteránokból is évről-évre egyre kevesebb van, nem csoda, a 90 évet kevesen érik meg itt Oroszországban.
Kabrió Pobeda az Kupol gyár színeiben
Már gyerekek helyettesítik a veteránokat
Ami a parádéban újdonság volt, az az, hogy a menet végén civilek százai (ezrei?) is felvonultak, kezükben rudakra tűzött fényképekkel. A fényképekkel a felvonulók a saját háborúban részt vett rokonaikról emlékeztek meg.
Az elhunyt rokonokra emlékezve
A nagy kollektív múltba révedésből mi sem szerettünk volna kimaradni, ezért Zsófi már hetekkel ezelőtt kitalálta, hogy ezen a napon felkeressük az egyiket abból a két izsevszki emlékműből, ami az Oroszországban meghalt magyar hadifoglyoknak állít emléket.
Stílszerűen egy ünnepi festésű villamossal érkeztünk Metallurgba
Az emlékművek helyét és állításuk körülményeit sokáig homály fedte, de némi nyomozás után sikerült ezt-azt kideríteni. Zsófi talált egy weboldalt, ahol legalább a körülbelüli helyüket leírták. Ezek után egy fotó és a Google Earth segítségével sikerült beazonosítania a helyet, ahol az egyik található. Később István egy ráérős délutánon felkereste a vélelmezett helyet. és meg is találta a sírra hasonlító emlékművet. Május 9-én így már pontos helyismerettel rendelkezve vezethette oda kis csapatunkat.
Barátságos kis tisztás
Nem tudom, hogy amikor helyszínt választottak, milyen más lehetőség merült még fel, és milyen szempontok alapján találták ezt a helyet megfelelőnek, de kár lenne tagadni, az emlékmű nem Izsevszk legszebb helyeinek egyikén fekszik. Épp ellenkezőleg, a város északi szélén, Metallurg városrész határában, egy erdős terület közepén fekvő tisztáson, egy nagyfeszültségű villanypózna szomszédságában található. Ugyan a villanypóznák általában nem különösebben kívánatosak az emlékhelyek környezetében, viszont jelen esetben ez volt a kulcs a helyszín megtalálásában.
Csoportkép a "koszorúzás" után
A „koszorúzásra” én három szál művirággal érkeztem, melyeket évekkel korábban Erától kaptam névnapom alkalmából. Zsófiék mécseseket, befőttesüveget és nemzeti színű szalagokat hoztak. A helyszínen az erdős részeken kerestünk friss fenyőágakat, és végül a művirágokkal kiegészítve azokból csinált Zsófi egy kis csokrot, amit aztán a „sírra” helyeztünk. A mécseseket a befőttesüvegben a koszorú mellé helyeztük és meggyújtottuk őket. Egy ideig még néztük az emlékművet, csináltunk pár fotót, aztán elégedetten hazaindultunk, hogy milyen szép kis ünnepséget tartottunk.
