…mindenféle értelemben.

Február vége óta annyira besűrűsödtek a programjaink, hogy alig maradt szabad percünk. Szerettünk volna írni róluk, de mindig akad valami fontosabb tennivaló, ami kellő alibit nyújtott az írás mellőzéséhez. Mostanra viszont már annyi minden összegyűlt, hogyha máshogy nem, legalább távirati stílusban, muszáj beszámolni róluk, mert lassan már mi is elfelejtjük őket.

Az elmúlt egy hónapban minden hétre akadt valami ünnepelnivaló. Ezt a helyiek alaposan ki is használták, hiszen amúgy is szeretnek minden apró évfordulóra látványos ünnepséget rendezni.

Nagyböjt előtt például többször is elbúcsúztattuk a telet a maszlenyica nevű ünnepeken. Búcsúztattuk együtt, búcsúztattuk külön, néztük, hogy csinálják a városban, majd magunk is a részesei lettünk falun. Ettünk palacsintát, ittunk pálinkát, körjátékokat játszottunk és nejlonzacskókon csúszkáltunk. Minderről Era részletesen be is számolt a nyest.hu Rénhírek rovatában: http://www.nyest.hu/renhirek/telbucsuztato-udmurtiaban

                Szalmabábú-szépségverseny Picsi-Purgában

                 Vízhordóverseny udmurt nénikkel Bagras-Bigrában

Pár nappal később egy szerencsés véletlen folytán kvázi díszvendégként vehettünk részt Mihail Voroncsihin úr – az Ajkaj udmurt hagyományőrző táncegyüttes szólóénekesének – 65. születésnapjára rendezett jubileumi koncertestjén. A koncert alig különbözött egy színházban megrendezett Dáridó műsortól, ezért az elején nem is igazán tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk kínunkban. A szünet utánra ez a dilemmánk is megoldódott a VIP-teremben elfogyasztott konyakoknak köszönhetően, így mi is vidáman tapsikoltunk a körülöttünk ülőkkel együtt.

                Rajongók gratulálnak az ünnepeltnek a gyönyörű díszlet előtt

A közönség nagy része egyébként elsősorban Voroncsihin úr legnagyobb rajongóiból, a közel azonos korú nénikből állt. Az ünnepelt a műsor során alaposan megszolgált a vastapsokért, mindenféle műfajban csillogtatta tudását. Dalolt népdalt udmurtul, énekelt operarészletet oroszul, de elsősorban az Oroszországban nagyon kedvelt esztrád műfajban jeleskedett. A zeneszámok közötti szünetekben pedig sorra jöttek a kollégák, rokonok és lelkes rajongók, akik rövid beszédekkel, emléklapokkal és virágokkal köszöntötték az ünnepeltet.

Az Ajkaj együttes táncol

Voroncsihin úr szólót énekel

A következő ünnepségen én nem vehettem részt, mert korlátozott számú volt a vendégsereg és csak Era kapott meghívót. Ezt persze én annyira nem sajnáltam, bár biztosan mókás lett volna saját szememmel látni, amint Viktor Sibanov udmurt költőt rövid performanszokkal, saját költésű versikékkel és dalocskákkal köszöntik 50. születésnapja alkalmából az egyetemi munkatársai. Az estéből nekem csak egy kis hűtőmágnes méretű képecske jutott az ünnepeltről ("szjurpríz" felirattal), amelyet az est során lehetett nyerni, és amelyről Esa-Jussi finn ismerősünk a maga szerény stílusában csak annyit mondott magyarul, hogy „Szerintem ez nem nagyon jó”. Hát, valóban. (Era szerint pedig nagyon is jó.)

Mindeközben vészesen közelgett március 15-e, ami két dolgot is jelentett. Egyfelől az egyetem finnugor tanszékének a vezetőjének, Kelmakov professzornak a 70. születésnapjára rendezett konferenciának a zárónapját, másfelől nemzeti ünnepünket. Mind a kettőre akadt tennivaló bőven. Illetve elsősorban Erának akadt, hiszen előadást kellett tartania (udmurtul) a konferencián, és valamilyen megemlékezést kellett szerveznie ünnepünk alkalmából.

A konferenciát övező napok a „Hogyan ünnepeljük márc. 15-ödikét?” problémakörét leszámítva kellemesen teltek, ugyanis idelátogatott Budapestről Orsi barátnőnk, akivel sok közös programot szerveztünk. Voltunk síelni egy korábban ismeretlen szegletében a városnak; hétvégén, a születésnapomon, ellátogattunk Udmurtia második legnagyobb városába, Glazovba, ahol a transzszibériai expressz is megáll, és természetesen a kocsmázások sem maradhattak el.

                Glazov főtere az új templommal és az emlékművel

                Régi villa Glazovban

                Síelünk

A konferencia csúcspontja természetesen a záróünnepély volt, amit az egyetem éttermében rendeztek. Az este során mindenki gratulálhatott a professzor úrnak a jeles évforduló alkalmából. A vendégek a műsorvezetők invitálására sorra álltak is fel a vastagon megrakott asztalok mellől és mondtak hosszabb-rövidebb (inkább hosszabb) pohárköszöntőket. Újra hallhattunk saját költésű dalocskákat és versikéket. Az egyik ilyen versike skandálásában közösen kellett részt vennünk, minden egyes versszak után kórusban el kellett ismételnünk a refrént, mely nyersfordításban valahogy így hangzott: „Ez ő, ez ő, / a jó és szigorú Kelmakov.”

Ahogy ürültek a poharak, előkerültek a viccesnek szánt közösségi játékok is. Ilyen volt például az is, amikor a műsorvezető egy fekete kalappal a kezében mászkált a vendégek között, majd hirtelen választott valakit és azt annak a fejébe nyomta. Ilyenkor a DJ bejátszott valamilyen zenét, dalt és a kalapos delikvensnek a zene ritmusára kellett produkálnia magát. Aztán a mulatság spontán udmurt táncházzá alakult, és mindenki együtt táncolhatott az ünnepelttel. Végül mi is felbátorodtunk és beálltunk a többiek közé a körbe.

                Tényleg jól főznek a menzán. Ez csak az előétel volt.

Március 15-ét végül 21-én ünnepeltük meg, no nem a pravoszláv és a Gergely-naptár közötti eltérés miatt, hanem azért, hogy az ünnepen részt vehessen a Moszkvai Magyar Kulturális Központ igazgatóhelyettese, aki részben emiatt, részben pedig Kelmakov professzor születésnapja miatt utazott ide három napra. Az ünnep elég szerényre sikeredett, Era köszöntője után két diákja szavalt el egy-egy Petőfi verset, majd moszkvai vendégünk tartott egy rövidebb előadást a ’48-as események jelentőségéről, végül pedig a Fény hull arcodra c. filmet néztük meg orosz hangalámondással.

A hétvégén még itthon csendesen megünnepeltük Era szülinapját is, hiszen az is most volt, és azóta próbáljuk valahogy összeszedni magunkat a fárasztó ünnepségdömping után.

És hogy mi is van ezzel a havazással? Hát, havazás, az van! Lehet, hogy februárban már elbúcsúztattuk a telet, de itt valahogy nem igazán akar tavaszodni. Ugyan március közepe óta már nincs olyan nagyon hideg, csak mínusz egy-mínusz két fok körül, ráadásul ha süt a nap (márpedig szerencsére gyakran süt), még többnek érződik. Emiatt nappal általában olvad, és ilyenkor a saras hólé patakokban folyik a járdákon és az úttesteken. Láthatóvá válnak az utakon a hatalmas kátyúk, melyeket télen előzékenyen betemetett a hó és a jég, ám most sarat spriccoló szökőkutakká alakulnak minden egyes beletoccsanó kerék hatására. Aztán este megint lehűl a levegő és elkezd esni a hó. Most is esik, egész nap esett. A járdák, melyek már majdnem biztonságosan járhatókká váltak, újra jégpályává változnak. És ez így meg már vagy két hete.

                Ez akár tegnap is készülhetett volna

Szóval lehet, hogy otthon már 20 fok van, lehet, hogy süt a nap és virágoznak a növények, lehet, hogy a lányok már miniszoknyában járnak, de itt még messze vagyunk ettől. Mi el vagyunk havazva, kérem!