Mindkettőnk régi álma volt, hogy egyszer eljussunk a Bajkálhoz. Úgy gondoltuk, hogy itt a vissza nem térő alkalom, hiszen Izsevszk mégis csak sokkal közelebb van a tóhoz, mint Budapest. Mivel nem tudtuk, hogy lesz-e érvényes orosz vízumunk jövő nyárra is, így kicsit kapkodva ugyan, de szerveztünk magunknak egy rövid utazást. A túrára velünk tartott Anna, a finn lektor is, így hármasban utaztunk a messzi Ázsiába.

Hogy csökkentsük a költségeket, a vonatos utazást választottuk mindkét irányban. Ez azt jelentette, hogy a tóhoz három napot és három éjszakát, visszafele pedig négy és fél napot és négy éjszakát vonatoztunk egyfolytában. Szintén anyagi okok miatt a legolcsóbb, plackartos osztályt választottuk, hiszen a kupés jegyek árai szinte már a repülőjegyek árával vetekszenek.

                A permi váróterem

A transzszibériai expresszre Permben szálltunk fel moszkvai (és izsevszki) idő szerint hajnali fél 4-kor, helyi idő szerint fél 6-kor. Az előtte lévő fél éjszakát Permben töltöttük egy non-stop kebabozóban, így már eleve elég kókadtak voltunk, mire végre felkászálódtunk a vonatra. A jegyeink sajnos nem egymás mellé szóltak, csak egymás közelébe, ráadásul mindegyik felső ágyas volt. Az első éjszakát tovább bonyolította, hogy valaki elfoglalta Anna helyét, ezért ő, és aztán valamiért én is, egy másik üres helyre feküdtünk le, ahonnan aztán a reggel folyamán át kellett költöznünk a közben megüresedett valódi helyünkre, mert megérkeztek az ágyak valódi tulajdonosai.

                Félig üres plackartos vagon és elcsigázott feleség

Ez a szétszórt, felső ágyas elhelyezés aztán sajnos rányomta a bélyegét az egész utunkra. Kicsit olyanok voltunk, mint a hajléktalanok, igazából sehol se volt rendes helyünk. A három nap alatt egyszer se tudtunk egymás mellé hármasban leülni, hogy kicsit beszélgessünk, vagy nyugodtan együnk, mindig valamelyikünknek oda kellett kéredzkednie a másik mellé, egy idegen ágyára, hogy legalább ketten együtt lehessünk.

                Tajga állomása

Aztán persze olyan is előfordult, hogy nem csak mi, de mások is odakéredzkedtek még különböző okokból. Így előfordult, hogy az eredetileg négy személy számára kialakított boxban heten ültünk, mert az, akinek oda szólt a jegye, még odahívta másik két rokonát is, hogy együtt utazhassanak. Az ilyen szituációk eléggé próbára tették a tűrőképességünket, ezért végül inkább a büfékocsiba menekültünk, hogy egy kicsit csendben, nyugalomban és hűvösben lehessünk.

                Szibériai síkság

Sokat azért ott sem időztünk, mert az árakat valahogy nem a mi pénztárcánk számára alakították ki. De így gondolkodhattak mások is, mert mindhárom alkalommal, mikor az utazásunk során oda látogattunk, kongott az ürességtől. Végülis nem csoda, ha egy sör 1050 Ft-ba, egy tál étel köret nélkül kb. 3500 FT-ba került. Kényelmes munka lehet ott pincérnőnek lenni, nem is nagyon csipkedték magukat a kiszolgálásunkkor.

                Az első sör a büfében

A büfékocsis menük helyett ettük azt, amink volt, amit hoztunk magunkkal. Ez elsősorban különböző csomagolású és ízesítésű instant tésztás leveseket jelentett. Mivel a vonaton folyamatosan vételezhető forró víz az utaskísérő fülkéje előtti vízforralóból, ezért ezek az ételek könnyen elkészíthetőek. Amint láttuk, a vagon lakóinak többsége is hasonló kosztra kárhoztatta magát az út során. Ha valaki esetleg nem hozott volna eleget ezekből a levesekből, vagy valami más finomságra vágyna, akkor az utaskísérőtől vehet instant kását, csokit, csipszet, teát, kávét és ki tudja még miket. Időnként a vonaton végigsétált egy pincérhölgy kezében egy konyhakendővel letakart lavórral, melyből frissen sült krumplis pirogokat kínált. Szívesen vettem volna, ha lett volna nála legalább káposztás, vagy hagymás-tojásos, esetleg húsos belőle, de csak ezt az unalmas krumplipürével töltött változatot kínálták.

                Szljudjanka állomása tiszta márványból

Izgalmasabb ízű ételekre egyes vasútállomásokon tehetünk szert, ahol kis kerekes kocsikból, vagy kosarakból árultak a nénikék mindenféle finomat, elsősorban persze pirogokat és füstölt halakat. A hosszabb megállóknál már csak azért is érdemes volt kiszállni a vonatból, hogy egy kicsit átmozgassuk elgémberedett tagjainkat és nézelődjünk a portékák között, még ha nem is vettünk semmit. Én mondjuk a korábbi útleírások alapján azt gondoltam, hogy sokkal több állomáson találkozunk árusokkal, de azért ha valamire nagyon szükség volt, így is be lehetett szerezni.

                Halárusok Barabinszkban

Az étkezésen túl a tisztálkodás a másik sarkalatos kérdés a vonaton. Erre egyetlen (illetve kettő) hely van a vagonban, a két vécé. Állapotuk sajnos hagy némi kívánnivalót maguk után, hiába takarítják naponta többször, ritkán mentem be oda jóérzéssel. A fülkécskék elég kicsik, így aztán még a mosakodás is elég nehézkes bennük, zuhanyzásról pedig ne is álmodjon senki. A mosdótálkák is olyan kicsik voltak, hogy még az is komoly kihívást jelentett, hogy fogmosás közben a folyamatosan döcögő, dülöngélő vonatban a lecsöppenő cseppeket a mosdóba célozzuk.

                A Bajkál mellett tekeregve

Az út során jó barátunk lett a nedves törlőkendő, melyek segítségével próbáltuk kontrollálni az általunk kibocsájtott szagokat. Sajnos ezt a visszafelé úton a velünk együtt utazó, egyébként nagyon szimpatikus bácsi nem próbálta meg, így az utolsó napra már eléggé szaglott. Végülis nem csoda, hiszen négy napot húzott le ugyanabban a műszálas hosszúnadrágban és ingben, mely alatt még egy atlétát is viselt. Nekünk néha rövidnadrágban és pólóban is túl meleg volt a vagonban, mert a légkondicionáló csak elméletileg működött, a hatását nem igazán éreztük.

                Beszállás előtt Ulan-Udéban

Első hallásra egy ilyen hosszú vonatos utazás valami nagyon romantikus és kellemesen pihentető dolognak tűnhet, de a plackarton való zötykölődés igen távol áll ettől. Talán, ha első osztályon, kétszemélyes kabinban tennénk meg az utat, minden étkezésünket a büfékocsiban elköltve. De az 54 fős vagonban az egész utazás jobban hasonlít valami osztálykiránduláshoz, ahol csupa olyan ember vesz minket körbe, akikről inkább nem is szeretnénk tudni. A személyes tér, az intim szféra teljesen megszűnik, mindenki mindent lát, mindent hall és gyakran mindenféle kérdés, figyelmeztetés nélkül hatolnak be az auránkba.

                Használaton kívüli viadukt az Urálban

Az idő a vonaton leginkább valamilyen nyúlós maszlaghoz hasonlít. Ugyan tudjuk, hogy mennyi az idő Moszkvában, mennyi ott, ahonnan jövünk, és ahová tartunk, és kiszámolható az éppen aktuális helyi idő is, de a döcögő pléhdoboz teljesen becsapja az érzékszerveinket és folyamatos álomkórban tartja a benne utazókat. Hazafele jövet azt gondoltuk, hogy jobb lesz, ha végig az ulan-udei idő szerint élünk, mert akkor a hajnali moszkvai érkezés inkább egy kellemes délelőtti időpontnak fog tűnni, de még ahhoz is nehéz volt tartani magunkat. Emiatt mire aznap este megérkeztünk Budapestre hét órás „jetlaggel” kellett megküzdenünk, melyet még így öt nap elmúltával sem pihentünk ki egészen.