Szarapuli kirándulásunkat már régóta terveztük, de végül csak most vasárnap indultunk útnak. A kis városka majdnem 70 kilométerre fekszik Izsevszktől délkeletre, a Káma partjánál. Udmurtia egyik legrégebbi települése, az első írásos említése 1596-ból való, de egy legenda szerint már a XII. század végén is éltek itt emberek. Szarapul az 1700-as évek végén már fontos gabonakereskedelmi központja volt a régiónak és ekkorra már a helyi bőripar is jelentős volt, de az igazi fellendülést a kámai gőzhajózás beindulása hozta meg számára. A városban ezután sok kereskedő telepedett meg, így a város lendületes fejlődésnek indult. Ebben a korszakban épült az a sok régi villaépület, melyek nagy része ma már műemlék, és amelyek miatt Szarapul kiemelt jelentőségű az udmurtiai építészeti örökségek területén.

Nos, mi elsősorban ezeket az épületeket akartuk felkeresni a városban, na meg persze szerettük volna közelről látni a Kámát, hiszen az se egy mindennapi látvány. Szarapulban egyébként Era az elmúlt 12 év alatt már többször is járt, én pedig a 2008-as nyaralásunk alatt ismerkedtem meg a várossal, ezért kíváncsiak voltunk, hogy milyen változások történtek ez idő alatt. Sajnos radikális változást sehol sem észleltünk.

                Az őszi Káma

Megérkezésünk után Orsi és Era már a buszpályaudvaron berendezkedett használtruhaboltban „elakadtak” és addig nézelődtek benne, míg végül két plüssállatkával jöttek ki belőle, azzal a felkiáltással, hogy jó lesz az majd valakinek ajándékba! Az akciós áron megszerzett állatkák úgy meghozták a lányok kedvét a vásárláshoz, hogy a tűzoltóság előtti téren elterülő piacot is alaposan körbe kellett járnunk, úgyhogy végül egy pár kötött zoknival, egy talpbetéttel és egy üveg málnalekvárral gyarapodtunk. Számomra a lányok ajánlgatták, hogy vegyek egy jó kalapácsot, ásót vagy legalább egy csinos gumicsizmát, esetleg új késeket a húsdarálóba, de valahogy egyikhez se volt kedvem. Végül együtt megcsodáltuk a venyigeárusokat, akik a hagyományos orosz szaunázáshoz elengedhetetlen nyírfa-, tölgyfa- és - a mazohistábbak számára - fenyőfaágcsokrokat árultak. A hagyomány szerint ezekkel az ágnyalábokkal csapkodják egymást szaunázás közben, hogy felpezsdítsék a vérkeringésüket. Miután eleget bámészkodtunk a folyópart felé vettük az irányt, hátha találunk ott egy kellemes kávézót.

                A tűzoltóság épülete

                Venyigeárus

A forró kávé és tea után átmelegedve lementünk a Káma partjához, hogy ott készítsünk egy igazi "káma-túrás" fényképet, de valahogy sehogyse jött össze. Hiába ugrottunk egyre korábban és korábban, hogy legyen egy romantikus esküvői fotóra hasonlító fényképünk, valahogy mindig csak a földre érés pillanatát sikerült rögzíteni.

               Káma-túra-pozíció

Ugrándozás közben megcsodáltuk a mellőlünk induló kis lélekvesztőt is, amivel valószínűleg a folyó túlpartján lévő kis falucskába lehet elhajózni, majd sétáltunk még egy kicsit a parti gyárépületek előtt.

                Vízitaxi

Ebédelni először a kikötő mellett nemrég megnyitott, a korábbi szivattyúházból átalakított vendéglátóközpontban szerettünk volna, de mire odaértünk és körbejártuk, úgy döntöttünk, hogy ez biztosan túl drága lesz nekünk, így végül inkább visszamentünk a főtérre egy pizzériába, ahol viszont alaposan belakmároztunk.

                Nem itt ebédeltünk

Teli hassal folytattuk túránkat a Munka utcáján, ahol a gazdag kereskedők villái állnak. Sajnos elég lehangoló állapotban, szinte mindegyik üres, látszólag gazdátlan. A héten hallottam az egyetemen, hogy a szennyvízcsatorna-hálózat hiányának köszönhető ez az állapot, mivel annak híján senki sem akar ezekben az épületekben lakni. Jó lenne, ha hamar elindítanának valami átfogó csatornázási programot, mert így néhány év múlva már csak a gazos téglakupacokat lehet megnézni a városban.

                A Munka utcáján

                Az egyik legszebb ház lehetne a városban

                Azért a szomszédja se kutya!

Szerencsére láttunk azért néhány pozitív példát is, így például a Május 1. utcán található szecessziós villát, melybe valamilyen állami intézmény költözött, vagy a szintén szecessziós helytörténeti múzeum épületét, amely előtt Lenin ül, elég gondterhelten.

                Orosz szecesszió

                Lenin és a múzeum

Itt a múzeum környékét kicsit nagyvonalúan múzeumi negyednek nevezték el, és egy kis 8-as alakú sétaútvonalat is kijelöltek az érdeklődő turisták számára, mely két háztömböt ölel körbe. A túra természetesen érinti Szarapul büszkeségét is, a többnyire fából épült Basenyina dácsát, ami szintén műemlék, és amelyben egy galéria kapott helyet.

                A Basenyina dácsa

Mindkét múzeumban kicsit hülyén éreztük magunkat, mert látszott a személyzeten a nagy lelkesedés, amit a váratlan betoppanásunk váltott ki, és láthatóan nagyon szerették volna mindkét helyen, hogy végignézzük a kiállításaikat, de akkor már kezdett alkonyodni, és mi még sötétedés előtt körbe akartuk járni a környéket. Azzal próbáltuk vigasztalni őket, hogy azt mondtuk, hogy talán még visszajövünk, de szerintem már akkor sejtettük, hogy zárás előtt nem érünk vissza.

                Van színes faház is

Az egyre halványodó nap fényében még jártunk egyet Szarapul falusiasabb negyedében, ahol régi és újabb faházak között haladtunk a helyenként egész szélességében felázott földúton. Végül a buszpályaudvar felé vettük az irányt, és felültünk az első Izsevszk felé tartó kisbuszra. A múzeumokat pedig, ígérjük, hogy következő alkalommal ismét meglátogatjuk.

                Még egy ablakot a végére!