Igyekszünk tartani magunkat korábbi ígéretünkhöz, miszerint bepótoljuk az időhiány miatt elmaradt posztokat, ezért most egy olyan írás következik, melynek legalább egy évvel ezelőtt kellett volna megjelennie. Következzen tehát a beszámoló a bajkáli utunk utolsó állomásáról (1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész), Ulan-Udéról.
Lelkesítő mozaikkép az egyik ház falán
Mikor az utazásunkat terveztük, még nem sokat tudtunk a városról. Mindössze annyi információnk volt, hogy ott található a világ legnagyobb Lenin-feje, és hogy ott már sok buddhista él, így buddhista templomok is vannak a városban.
Ulan-Udébe kellemes kis négy órás vonatozás után érkeztünk meg Szljudjankából. A szállásunkat itt is előre lefoglaltuk az interneten, de valahogy egy aprócska kis hiba csúszott szépen kigondolt tervünkbe. Mikor a megadott kapucsengőn felcsöngettünk és mondtuk, hogy mi járatban vagyunk itt, csak zavart, értetlenkedő választ kaptunk. Némi magyarázkodás után végül a néni lejött inkább hozzánk a kapuba, hogy személyesen tisztázzuk a dolgot. Kiderült, hogy valóban jó helyen vagyunk, meg igen, foglalkoznak ők szálláskiadással, csak mi nem mostanra foglaltuk a szállást, hanem egy hónappal későbbre, mivel mostanra eleve nem is foglalhattuk volna, hiszen egy hónapos szünetet tartanak, mert éppen felújításokat végeznek. Az történt hát, hogy a foglalás során nem voltunk elég körültekintőek és június helyett júliust jelöltünk meg. Szerencsénkre a néni nagyon kedves volt és „megkönyörült” rajtunk, és végül a saját lakásában szállásolt el minket.
A burját opera és balettszínház, előtte a zenélő szökőkút
A szokásos teázás után egyből a főtér felé vettük az irányt, hogy végre saját szemünkkel is lássuk a Lenin-fejet. Hát mit mondjak, valóban hatalmas. Miközben a nagy művet csodáltuk és fényképeztük, a hátunk mögött a téren vagy húsz fiatal egymást kergette és locsolta vízzel mindenféle palackokból. Hogy ez most amolyan szervezett esemény (flashmob) volt, vagy csak véletlenül összeverődtek és ezt találták ki délelőtti szórakozásnak, azt már sose tudjuk meg.
A világ legnagyobb Lenin-feje
Lenin és mi
Miután kibámészkodtuk magunkat, megkerestük a közelben azt a buszmegállót, ahonnan az új buddhista kolostorhoz mennek a kisbuszok. Ulan-Udében, annak ellenére, hogy egy 400.000 lakosú nagyváros, a négy villamosvonalon kívül nincs klasszikus értelemben vett tömegközlekedési rendszer, csak a magánfuvarozók által üzemeltetett iránytaxik, azaz marsrutkák közlekednek.
A kolostor előtti terecske és az egyik melléképület
Két ilyen szörny őrzi a kolostor bejáratát
Az új buddhista központot a város határában álló domb tetejére építették, ahonnan szép kilátás nyílik a városra és a környező dombokra. Ott jártunkkor még mindig dolgoztak az épületegyüttes egyes elemein, de a templomot is magába foglaló főépület már készen állt. Épp egy szertartás folyt, mikor megérkeztünk. Egy ideig hallgattuk, aztán a szünetben inkább kimentünk, hogy a kertben is sétáljunk egy kicsit.
A kolostor főépülete
A templom mellett kis házikóra vagy jurtára emlékeztető, színes szalagokkal, kendőkkel borított fémépítmények álltak. Ezeket a szerkezeteket direkt azért állították fel, hogy a hívők a fák helyett ezekre kötözzék a kívánságszalagjaikat. Egyrészt szimpatikus megoldás, hogy ezzel védik az élő fákat, másrészt viszont annyira azért nem voltak esztétikusak ezek a fémalkotások. A bennük elhelyezett műanyag állatfigurákról viszont még nehezebb lenne pozitívan nyilatkoznunk. Mint azt az egyikre rácsavarozott táblácskáról megtudtuk, ezek az állatok nem szenteket, csak bizonyos isteneket szimbolizálnak, és nem kell nekik áldozni nekik vagy imádkozni hozzájuk. Még szerencse, mert elég nehéz volt komolynak maradnunk a közelükben, annak ellenére, hogy azért igyekeztünk a hely szellemiségének megfelelően viselkedni.
Az egyik építmény távolról...
... és a bennük lévő figurák közelről
Érdekes volt még a templom mellett felállított „kívánságharang”, amelyet bárki szabadon megkondíthatott, hogy a kívánsága valóra váljon. A harangot valószínűleg a hívők adakozásából, némi állami pénz segítségével állíthatták. Az utóbbira a harangláb mellett található kis táblácska szövegéből következtettünk, amin az állt, hogy a harang a szokásos vallási célokon túl Oroszország egységét, az ország fejlődését és annak sikerét is szolgálja minden egyes kondulásával. Hát, úgy legyen…
Lobogó szalagok
A város a dombtetőről
Mire alaposan körbejártuk a kolostort, eléggé megéheztünk, ezért gyorsan betértünk a komplexumhoz csatlakozó étkezdébe. Mi mást rendelhettünk volna, mint a burját specialitást, a pozit (позы), ami tulajdonképpen forró vízben kifőtt, tésztába csomagolt hagymás húsgombócokat takar. Az ízük szinte teljesen megegyezik a pelmenyével, csak nagyobbak. A dolog viszont nem ennyire egyszerű, ugyanis a pozihoz kísértetiesen hasonlít a búzi (буузы) nevű étel. Pozi és búzi mindössze annyiban különbözik egymástól, hogy az egyik teljesen zárt, míg a másik tetején van egy kis luk, hogy a forró víz a tésztagombóc belsejét is átjárhassa. Mikor a házinéninknek említettük, hogy nálunk Udmurtiában a pozit manti (манты) néven ismerik, akkor felháborodottan mondta, hogy hát a manti teljesen más! Szerintünk viszont éppen ugyanolyan, de ebbe a vitába nem akartunk belemenni.
Azt hiszem, ez mégis inkább búzi volt
Másnap reggel visszamentünk a régi városközpontba, ahol Era egy netkávézóban intézte halaszthatatlan adminisztratív ügyeit, míg mi Annával a sétálóutcává alakított régi főutcát és annak környékét fedeztük fel. Szerencsére Ulan-Udében a régi városrészt nem dózerolták el a ’60-as években, így megmaradt egy 8-10 utcából álló negyed, ahol egymás mellett sorakoznak a díszes faházak. Néhány persze kicsit roskadozik már, de sokat szépen felújítottak és karbantartanak. Igazán örömteli volt sétálgatni ezeken az utcákon. A terület tele volt apró kis vendéglőcskékkel, amelyeket a már említett nemzeti étel alapján búznajának neveztek el. Végül, mikor már Era is újra csatlakozott hozzánk, egy ilyen büfébe tértünk be ebédelni.
A városi múzeum épülete a sétálóutcán
A búznaja belülről
Ebéd után még maradt pár óránk a vonatunk indulásáig, ezért gyorsan villamosra szálltunk, hogy még meg tudjuk nézni Ulan-Ude másik érdekességét, a női buddhista kolostort is. Buddhista női kolostorból állítólag elég kevés van Oroszországban, ezért is számít különlegesnek az ulan-udei. A kolostor többemeletes városi lakóházak között helyezkedik el egy kis elkerített területen. A kolostor területén mondhatni „hadiállapotok” uralkodtak, mert a korábban megkezdett melléképületek bontását nem fejezték még be, ezért azok ott álltak félig szétverve, mindenféle építési törmelékkel körbevéve. A főépület viszont szerencsére sértetlen volt, és azt mi is megcsodálhattuk.
A női kolostor
Amíg nézelődtünk, meglepő dolog történt. Egyszer csak egy ismerős arc szólt hozzám és hamar kiderült, hogy egy rég nem látott ismerőssel futottunk össze. Még az első évünkben, a téli vakáció lejártával egy fülkében utaztunk a vonaton Renátával Budapestről Moszkvába. Most pedig Magyarországtól 6000 km-re találkozunk egy kolostor udvarán, ahova éppen csak 15 percre ugrottunk el. Azt hiszem, elég kicsi a valószínűsége egy ilyen találkozónak.
Talán a legszebb ház a városban
A váratlan találkozónak megörülve vidáman villamosoztunk együtt visszafelé a belvárosba, de sajnos jókedvünk nem tartott sokáig, mert az egyik kereszteződésnél egy izgága autós a villamos elé fordult, ami nemes egyszerűséggel felöklelte azt. Világos volt, hogy a villamos egy ideig nem megy sehová, úgyhogy sebtiben elbúcsúztunk Reniéktől, és kétségbeesetten elkezdtünk olyan buszok után érdeklődni, melyek szintén a központba mennek, ugyanis nekünk másfél órán belül indult a vonatunk hazafelé, és még a csomagjainkért is be kellett ugranunk előtte a szállásunkra. Persze mindezt a kezdődő délutáni csúcsforgalom kellős közepén.
Az ortodox templom a régi városnegyedben
Kezdetben nagy volt az ijedtség, de aztán szerencsére jött a busz, és az oroszoktól ellesett határozottsággal préseltük föl magunkat rá. Végül komolyabb időveszteség nélkül érkeztünk meg a főtérre, így még maradt időnk egy gyors bevásárlásra a négynapos útra, és kényelmes tempóban elértük a vonatunkat.
Az egyik felújított ház ablaka
Ulan-Udét mindketten nagyon kedves városnak találtuk. Valahogy végig az volt az érzésünk, hogy az emberek itt sokkal kedvesebbek, mosolygósabbak, mint a nyugatabbra fekvő orosz városokban – talán a kellemes júniusi idő, vagy a buddhista vallásúak nagyobb aránya, esetleg az ázsiai kultúra hatása miatt. Mindenképpen megérte megtenni még ezt a kis kitérőt a Bajkáltól.