Régen jelentkeztünk új poszttal, igazán nem szép dolog tőlünk. Hosszú, részletes beszámolót azonban most sem ígérhetek, mivel továbbra is igencsak híján vagyunk a szabadidőnek. Azért persze ez-az történt velünk, a hosszú téliszünet után újra itt vagyunk Izsevszkben, és gyűrjük tovább a hétköznapokat. A "tovább" után elolvashatjátok, amolyan távirati stílusban, hogy mi történt velünk.
A startnál. Új félév kezdődik.
Újabb posztom a Határátkelőre. Sokmindenről már itt is volt szó ebben a témában, de azért van újdonság is benne. Ha más nem, hát néhány fénykép. :)
Már lassan két hete, október 19-én történt, hogy a kedvenc izsevszki szórakozóhelyünk – a Vidám Történetek Bárja (Бар Весёлых Историй), avagy egyszerűen csak BVI – a három éves születésnapját ünnepelte. Ennek alkalmából pénteken és szombaton is különleges programokkal kedveskedtek az ünnepelni vágyóknak. Nekünk a szombati nap keltette fel az érdeklődésünket, mert aznap este lépett fel náluk a kedvenc udmurt zenekarunk, a Silent Woo Goore.
A BVI bejárata idén márciusban
Az elmúlt posztokban többször megígértem, hogy folytatni fogom a bajkáli túráról a beszámolót. Nos, most megpróbálom újra felvenni akkori lendületünket és tovább mesélni a történéseket.
Az előző részben valahol ott hagytuk abba, hogy gyűrötten és kialvatlanul megérkeztünk Szljudjankába, és a vasútállomástól a környező hegyek felé vezető úton elindultunk a városszéli szállásunk felé. Leendő szállásadónkkal már előre leegyeztettük, hogy hajlandó-e fogadni minket reggel 9 óra tájban és szerencsénkre volt annyira emberséges, hogy ezt nem tagadta meg tőlünk. A frissítő langyos zuhany és a kellemes délelőtti szunyókálás reményében baktattunk felfelé az enyhén emelkedő utcán. Mikor a szállás környékére értünk, kicsit megijedtünk, mert egy eléggé lepattant lakótelepen találtuk magunkat, de végül a környék egyetlen felújított házában volt a kis hostel, ahol a tulajdonos hölgy soha nem tapasztalt kedvességgel fogadott minket.
Városszéli lakótelep
Szarapuli kirándulásunkat már régóta terveztük, de végül csak most vasárnap indultunk útnak. A kis városka majdnem 70 kilométerre fekszik Izsevszktől délkeletre, a Káma partjánál. Udmurtia egyik legrégebbi települése, az első írásos említése 1596-ból való, de egy legenda szerint már a XII. század végén is éltek itt emberek. Szarapul az 1700-as évek végén már fontos gabonakereskedelmi központja volt a régiónak és ekkorra már a helyi bőripar is jelentős volt, de az igazi fellendülést a kámai gőzhajózás beindulása hozta meg számára. A városban ezután sok kereskedő telepedett meg, így a város lendületes fejlődésnek indult. Ebben a korszakban épült az a sok régi villaépület, melyek nagy része ma már műemlék, és amelyek miatt Szarapul kiemelt jelentőségű az udmurtiai építészeti örökségek területén.
Nos, mi elsősorban ezeket az épületeket akartuk felkeresni a városban, na meg persze szerettük volna közelről látni a Kámát, hiszen az se egy mindennapi látvány. Szarapulban egyébként Era az elmúlt 12 év alatt már többször is járt, én pedig a 2008-as nyaralásunk alatt ismerkedtem meg a várossal, ezért kíváncsiak voltunk, hogy milyen változások történtek ez idő alatt. Sajnos radikális változást sehol sem észleltünk.
Az őszi Káma
Elnézést kérünk a kedves olvasóktól, de az utóbbi időben se időnk, se kedvünk nem volt írni. Augusztus közepe óta mind a ketten tudományos teendőinkkel voltunk elfoglalva. Era cikket írt, nekem meg a diplomamunkám első fejezetét kellett elkészítenem szeptember közepéig. Szeptember elejére már a billentyűzet látványától is hányingerünk volt, arra pedig gondolni se mertünk, hogy értelmes szöveget szerkesszünk csak úgy, kedvtelésből. Szóval ezért volt ez a nagy hallgatás.
Mostanra viszont már túlvagyunk ezeken a dolgokon, és lassan enyhül a csömör is. Lenne is miről írni, csak magunkat kéne egy kicsit összeszedni. Adósak vagyunk még például legalább két epizóddal a bajkáli sorozatból (1. rész, 2. rész, 3. rész), és egyéb dolgokról is lehetne még írni.
Mint például a szép új fürdőszobánkról, ami nagy meglepetésünkre várt itt minket, mikor visszatértünk Izsevszkbe. Mielőtt hazamentünk a nyáron, jeleztük a tulajdonosnak, hogy valami nem tökéletes a kád alatt, és hogy jó lenne, ha megnéznék, míg mi otthon nyaralunk. Arra azért nem számítottunk, hogy egy kisebb felújítás lesz a vége.
A kád mellett már kopik az átfestett fuga
A Bajkál körüli túránk első állomásán, Olhonon remekül éreztük magunkat, de mivel újabb kalandokra vágytunk, két nap elteltével újra útnak indultunk. Miközben a szállásunkat fizettük vendéglátóinknak, ők felajánlották, hogy másnap a nagy menetrendszerinti buszjárat helyett utazhatnánk az ő kisbuszukkal is, hiszen úgyis mennek be Irkutszkba, és hogy ne menjenek üresen, minket is szívesen elvinnének valamivel olcsóbban, mint a „hivatalos” járat. Az ajánlat jónak tűnt, hiszen ugyanakkor indultunk, mint a nagy busz, ráadásul elég volt csak az üdülőtelep kapujáig kimenni, nem kellett legyalogolni a faluba se. Az viszont már csak másnap reggel, az induláskor derült ki, hogy nem csak mi utazunk, hanem még másik szálláshelyekről is viszünk embereket, így az elején még kényelmesnek tűnő kisbusz hamar dugig megtelt. Annyira, hogy végül a csomagjaink nagy részét végül a kisbusz tetejére kellett felkötözni egy ponyvába csomagolva. Ezzel a reggeli szeánsszal végül el is ment annyi idő, hogy csak egy későbbi kompot értünk el, mint a nagy busz, ráadásul Irkutszkban se a buszpályaudvarra vittek minket, csak a környékére, így végül a 20 perces gyaloglást is beleszámolva azt hiszem, hogy időben nem nyertünk semmit ezzel a remek ajánlattal.
Elhagyjuk Olhont
Még ha lassan is, de folytatjuk az előző posztunkban megkezdett beszámolósorozatunkat a Bajkál körüli kirándulásunkról. Lássuk hát, hogy a három napos vonatozás után milyen új kalandok vártak ránk!
A transzszibériai expresszről végül Irkutszkban szálltunk le. A vasútállomásról egyből a szállásunkra siettünk, majd, miután megszabadultunk csomagjainktól, egy gyors városnézésre indultunk a környező utcákban, kihasználva azt, hogy errefelé csak este 11 után sötétedik. Sajnos így se sokat láttunk a városból, mert másnap korán reggel kellett kelnünk, hogy tovább utazhassunk, ezért idejében elmentünk aludni. Irkutszkba aztán három nap múlva újra visszatértünk, de csak azért, hogy egy másik buszjáratra átszálljunk, úgyhogy végül a várost nem ismertük meg, pedig talán érdemes lett volna.
Az irkutszki zsinagóga
Mindkettőnk régi álma volt, hogy egyszer eljussunk a Bajkálhoz. Úgy gondoltuk, hogy itt a vissza nem térő alkalom, hiszen Izsevszk mégis csak sokkal közelebb van a tóhoz, mint Budapest. Mivel nem tudtuk, hogy lesz-e érvényes orosz vízumunk jövő nyárra is, így kicsit kapkodva ugyan, de szerveztünk magunknak egy rövid utazást. A túrára velünk tartott Anna, a finn lektor is, így hármasban utaztunk a messzi Ázsiába.
Hogy csökkentsük a költségeket, a vonatos utazást választottuk mindkét irányban. Ez azt jelentette, hogy a tóhoz három napot és három éjszakát, visszafele pedig négy és fél napot és négy éjszakát vonatoztunk egyfolytában. Szintén anyagi okok miatt a legolcsóbb, plackartos osztályt választottuk, hiszen a kupés jegyek árai szinte már a repülőjegyek árával vetekszenek.
A permi váróterem
Ma újra elhagyjuk Izsevszket, hogy hazatérjünk megérdemelt nyári pihenőnkre, de előtte még egy kis kitérőt teszünk a Bajkál tónál. Ha minden jól alakul, az utazásunk után itt is lesznek posztok róla, de addig még legalább két hét szünet következik. Útközben sajnos nem lesz módunk posztolni.
Vigasztalásképp álljon itt két fotó, egy a házunk előtt nyíló orgona bokrokról, egy pedig egy végeláthatatlan vasúti szerelvényről. Valami ilyesmivel fogunk mi is utazni.
A túra után újra jelentkezünk!
A kunguri kirándulás az utolsó volt a május eleji útjaink közül. Igazából nem is mi akartunk oda elmenni, hanem olasz barátnőnk, Szilvia. Ő emlegette sokat ezt a jégbarlangot, meg hogy mennyire szeretne oda eljutni, aztán addig-addig mondogatta, míg végül orosz barátaink egyszer csak fogták magukat és szerveztek oda egy „expedíciót”. A sors fintora, hogy Szilvia pont azon a hétvégén valamilyen elfoglaltsága miatt nem tudott velünk utazni.
Kilátás a táborhelyről
A május elejei ünnepeket kihasználva több helyre is elutaztunk, az első kirándulásunkról már korábban beszámoltam, most pedig a permi kiruccanásunkról szeretnék mesélni nektek.
Az utazásunk sajnos nem indult jól, mert arra a buszra már nem kaptunk jegyet, amit kinéztünk magunknak, így egyel későbbivel kellett mennünk, amivel fél napot vesztettünk a Permbe tervezett városnézés idejéből. Estére érkeztünk meg Permbe és mivel aznap volt május 1-e, már alig járt valamilyen tömegközlekedési eszköz, így kicsit morcosan, gyalog mentünk a szállásunkra. Az oda vezető úton csupa külvárosi utcán kellett végighaladnunk, így az első benyomásunk a városról nem volt valami jó. A szoba, amit kaptunk egy kicsit leharcolt kollégium egyik szobája volt, ami ráadásul nem is volt eléggé tiszta. Szerettünk volna inni legalább egy sört a megpróbáltatásainkra, de mivel épp elmúlt 11 óra, alkoholt már nem kaphattunk a non-stopban sem. A séta után kicsit csalódottan rogytunk le a szobánkban a kanapéra és nem igazán értettük, mit keresünk mi Permben.
Naplemente a koleszból
Már egy jó hónapja történt, hogy egy kellemes áprilisi szombaton az izsevszki magyar kontingens minden tagja összepakolt és egy hétvégére elutaztunk közösen Udmurtia nyugati határához. Nem kell most semmiféle multis csapatépítő tréningre gondolni, egyszerűen csak Aljona barátnőnk meghívott minket az anyukája házába és mi örömmel tettünk ennek eleget.
Utasellátó orosz módra
Valljuk be őszintén, Izsevszk azért nem a turistacsalogató látványosságairól nevezetes, de mondjuk fegyvermániások számára igazi különlegesség lehet az itt található Kalasnyikov-múzeum. Különösebben nem vonzódom a fegyverekhez és nem is értek hozzájuk, de azért egyszer mindenképpen szerettem volna elmenni oda. Múlt szerdán, egy diákkonferencia keretein belül, végre lehetőségem volt ingyen, idegenvezetéssel együtt végigjárni a tárlatot.
A múzeumba belépve egy Kalasnyikov-fegyverekből, szocialista jelvényeket idéző motívumokból és egy pacifista jelképből összegyúrt gipszalkotás fogadott minket. Miután megcsodáltuk, gyorsan fel kellett vennünk az elengedhetetlen lábzacskókat, nehogy véletlenül bepiszkítsuk a múzeum fényesre polírozott kövezetét.
Mint egy hatalmas kitűző. De mit keres ott az a virág?
Szombaton ebéd előtt már mindkettőnknek elegünk volt az iskolai teendőkből és mivel végre szép melegen sütött a nap, úgy gondoltuk, hogy sétálunk egy kicsit a városban. Hova máshova, mint a víztározó partjára, Izsevszk talán legromantikusabb részére.
Már az út elején komoly dilemmával kellett megbirkóznunk, hogy a Lenin vagy a Szovjet utcán menjünk a városközpontig. A problémát gordiuszi módon oldottuk meg azzal, hogy a két utca között húzódó tömbbelsőt választottuk. Ugyanis a Kommunarov utcától egészen a Puskinig egy hatalmas téglalap alakú háztömb fekszik, amely belsejében egy tágas park található.
Az árkádon át a Szovjet utcára látni
Most már ki merem jelenteni, hogy hozzánk is megérkezett a tavasz. No, ne gondoljon senki hirtelen 15 fokra, szikrázó napsütésre (bár az éppen néha van), rügyező fákra, meg mindent elborító zöldre. Az ilyesmire még heteket kell majd még várni. Egyelőre csak annyi történik, hogy néhány napja napközben már a pozitív tartományba kúszik fel a hőmérő higanyszála és a tél alatt felhalmozódott hóréteg is olvadásnak indult.
Nem tudom, hogy ki volt az Magyarországon, aki elhitette az emberekkel, hogy szabadban főzni csak jó időben lehet, de most már biztos vagyok benne, hogy nagyot tévedett. Szombaton az orosz barátainknak köszönhetően részt vettünk egy újabb havas nyársaláson, és mindannyian kitűnően szórakoztunk.
A dolog úgy történt, hogy Erának és Ljoha barátunknak egymást követő napokon van a születésnapja (és az enyém sincs túl messze ezektől), ennek köszönhetően már hetekkel ezelőtt ki lett hirdetve, hogy márpedig azon a hétvégén hagyományos orosz bulit fogunk csapni és saslikot fogunk sütni az erdőben. Mi persze nagyon örültünk a meghívásnak, ezért próbáltuk valahogy ezt a programot is beilleszteni a teendőink közé.
Üdv mindenkinek!
Ma megint elmarad egy órám az egyetemen, így gyorsan megragadom az ölembe hullott szabadidőt, hogy írjak egy keveset magunkról. Már régóta szerettem volna, de nem marad rá időm. Szerencsére nem csak az egyetemi teendők foglaltak le, hanem az utóbbi hónapokban aktívabbá vált társasági életünk se hagyott nyugtot nekem.
Mióta visszajöttünk a téli pihenőből szinte hetente találkozunk orosz barátainkkal. Voltunk már velük közösen koncerten, volt nálunk is házibuli, és mi is voltunk náluk már hajnalig tartó összejövetelen. Az utóbbi hétvégéken többször vittek minket ide vagy oda a környéken autóval. Így jutottunk el a nyecskinói és a csikirili sípályákra, ahol mind a két alkalommal kitűnő pályákon síelhettünk, tegnap pedig a ludorvaji skanzenba mentünk velük maszlenyicát ünnepelni. Úgy tűnik, hogy ők is élvezik a társaságunkat és szívesen hívnak minket mindenfelé. Például már tervbe van véve a jövő hétvégére egy közös saslikozós születésnapi buli az erdőkben és egyéb más kirándulások is már szóba kerültek. Persze, azokhoz még meg kell várnunk, hogy itt is beköszöntsön a jó idő.
Jégszobrok Csikirilben, a háttérben a "hegy"
Tegnap este fejeztem be legújabb posztomat a Határátkelőnek és ma már ki is került. Gyorsan belinkelem ide is, nehogy lemaradjon róla valaki. :)
Aztán remélhetőleg hamarosan lesz itt is új írás. Addig pedig kellemes telet mindenkinek!
A hosszú téli szünet után ismét visszatértünk Izsevszkbe. Mivel a szünet előtt a tanulmányi osztályomon nem tudták pontosan megmondani, hogy mikor fog kezdődni a második szemeszter, és mi már jó előre megvettük a jegyeket, ezért akaratom ellenére lekéstem az első hetet az egyetem. Hétfőn már izgatottan mentem be, hogy vajon miről maradtam le eddig.
A többiek egyből megnyugtattak, hogy semmi nem történt az elmúlt héten, de azért én nem nyugodtam meg teljesen. Gyanúm azért nem volt teljesen alaptalan, mert az első órán (városrehabilitáció) egyből kiderült, hogy a tanárnő már adott ki házi feladatot a többieknek, amit nekem is be kell pótolnom. Kell írni egy jó oldalas fogalmazványt arról, hogy mit látok a városból míg otthonról az egyetemre utazom, és hogy arról mi a véleményem. Aztán persze megkaptuk a második feladatunkat is, hogy írjunk szintén egy kis irományt arról, hogy milyen érzéseket keltett bennem az első találkozás a területtel, amellyel az óra keretein belül foglalkozni fogunk. Végül az óra után megbeszéltük még a tanárnővel, hogy a kari konferencia, amire a téli szünet alatt benevezett, február végén lesz, ezért gyorsan kéne írnom az előadásom anyagát is.
Ami minimálisan szükséges
Ezzel a címmel jelent meg legújabb írásom a Határátkelő blogon. Hogy itt is megőrizzük az örökkévalóságnak, álljon itt egy link, amely a cikkre mutat.
És hogy egyébként mi van velünk, miért nincs új cikk? Sajnos elmerültünk a teendőink tengerében. Erát mindenféle adminisztratív feladatokkal kínozzák az egyetemen a szokásos feladatokon felül, nekem meg a vége felé közeledik az első szemeszter és különböző beadandó feladataim vannak. Természetesen oroszul, ami elég sok gondot okoz.
Azért szerencsére nem csak a munkából áll az életünk, voltunk párszor szórakozni is. Csak címszavakban az elmúlt egy hónap érdekesebb történései:
A ludorvaji skanzen meglátogatására két hete nyílt lehetőségem egy félnapos kirándulás során, amelyet a Finnugor tanszék szervezett. A kirándulás apropóját az adta, hogy az éppen akkor zajló konferenciára idelátogató kisebb komi küldöttségnek valamilyen érdekes hétvégi programot szerettek volna biztosítani.
A múzeum nem messze található Izsevszktől, mindössze 14 kilométerrel délnyugatra fekszik tőle, az azonos nevű falucska határában. A skanzen létesítését 1984-ben határozta el az akkori Kulturális Minisztérium, a gyűjtés és az építkezés a ’90-es években folyt, míg végül 1997-ben megnyílhatott a nagyközönség számára is. Szerencsére a gyűjtéssel és az építkezéssel azóta se álltak le, folyamatosan újabb és újabb épületeket emelnek, hogy még szélesebb metszetét mutathassák be az udmurtföldi kultúrának. Azért írom, hogy udmurtföldi, mert ugyan az udmurt épületek és az udmurt életmód áll a múzeum fókuszában, de azért néhány orosz ház is bekéredzkedett a skanzen területére.
Idegenvezetőnk egy egyszerű népi hangszer mellett
Izsevszk szinte egyetlen dologról nevezetes: innen indult el világhódító útjára az AK-47 kódnevű gépkarabély. Mindezt nem másnak köszönheti a város, mint az 1919 november 10-én, az altáji területen, Kurja faluban született Mihail Tyimofejevics Kalasnyikovnak.
M. T. Kalasnyikov a találmányával. (forrás: mihenator.deviantart.com)
A múlt hétvégén, hogy ne csak itthon üljünk, hanem lássunk is valamit ebből a hatalmas országból, csatlakoztunk a finnugor tanszék által szervezett kazanyi kiránduláshoz. Ugyan négy évvel ezelőtti nyaralásunkkor már jártunk ebben a városban, mégis mióta itt vagyunk terveztük, hogy újra elutazunk oda egy hosszabb hétvégére, mert még sok látnivalót tartogat számunkra.
A tervezett program sajnos nem volt valami hosszú, de kellően érdekesnek tűnt, és mivel maga az utazás ingyen volt, nem is lehetett kihagyni. A hivatalos program szerint a kazanyi kreml megtekintésével kezdtünk volna, majd közös ebéd, monostorlátogatás, végül egy Leonardo Da Vinci-kiállítás megtekintése következett volna. A nap végén pedig vagy a helyi akvaparkba vagy az Ikeába lehetett volna menni. Persze aztán minden kicsit másképp alakult.
A kazanyi kreml bejárata
Egy korábbi posztomban igyekeztem bemutatni Pétervár azon nevezetességeit, melyek számunkra is érdekesek voltak, nekünk is tetszettek. A mostani posztban olyan apróságokról lesz szó, melyeket sétáink során láttunk és viccesnek vagy izgalmasnak találtunk.
Az első ilyen dolog maga I. Péter cár szobra volt a Péter-Pál erődben. A szobor előtt hitetlenkedve álltunk és nem tudtuk eldönteni, hogy ez most egy karikatúra, vagy a rettegett cár tényleg ilyen gnóm volt az életben? Később aztán megtudtuk, hogy az alkotó egy szoborban szerette volna ábrázolni mindazt a sok legendát, mely a cár tulajdonságairól és külsejéről kering, és mivel ezek gyakran ellentmondásosak, ezért lett ilyen furcsa a szobor. A szobor természetesen nagy felháborodást keltett a felállításakor, de végül a helyén hagyták.
