Április közepén egy újabb egynapos kiránduláson vettünk részt, melyet az egyetem nemzetközi osztálya szervezett. A kirándulás fő attrakciója a „szibirszkij trakt”, azaz a szibériai út egy részének megtekintése volt. A XIX. század végéig ez az út volt a fő kereskedelmi útvonal Moszkva és Szibéria között, és ezen az úton gyalogoltak az elítéltek száműzetésük helyszínére.
Ilyen póznák jelölték a pihenőhelyeket
A napot Igra községben kezdtük, ahol először egy finom, kiadós és – talán a velünk tartó arab diákok miatt – húsmentes ebéddel vártak minket, hogy aztán teli hassal, az emésztési ködtől kicsit bágyadtan megtekinthessük az ottani helytörténeti múzeumot. De ami igazán érdekelt minket, az a múzeumozás után következett. Visszaszálltunk hát a buszunkba, és eldöcögtünk az Igrától néhány kilométerrel nyugatabbra fekvő Bacskejevó faluba.
Bacskejevó fénykorában egy négy kilométer hosszú, egyetlen utcából álló falu volt. Ez az utca pedig nem volt más, mint a híres szibériai út egy szakasza. A kép mára egy kicsit változott, a falu fele hosszúságúra zsugorodott, viszont kiegészült még egy párhuzamos utcával és néhány keresztutcával, de a lényeg nem változott: még ma is a falu közepén található az egyik állomáspont abból a több százból, amelyek a szibériai út mentén helyezkedtek el. Az állomás egykori épülete jelenleg múzeumként és könyvtárként funkcionál.
A múzeum az udvar felől nézve
Megérkezésünkkor a ház sötét folyosóján egyetlen gyertya lángja és valamilyen szomorú dal fogadott minket, ami a gyertya alatti asztalban lévő magnóból szólt. Valószínűleg egy híres, anno a rabok által énekelt dal lehetett. Egy ideig csendben hallgattuk a dalt, aztán egyszer csak felkapcsolták a neonlámpákat, és elkezdődött a tárlatvezetés.
Jobbra, balra két-két terem
Az első teremben elsősorban magával az út történetével ismertettek meg minket. Mint megtudtuk, az utat az orosz szenátus 1733-ban hozott rendelete alapján kezdték el építeni, hogy biztosítsák a szükséges kereskedelmi utat a birodalom központja és a távoli Szibéria, illetve Kína között. Az útnak nyugaton két ága volt, egyik Moszkvából, a másik pedig Pétervárról indult Szibériába. A két ág aztán a jelenlegi Udmurt Köztársaság területén, Debesz faluban egyesült (ott is van egyébként egy másik ilyen múzeum), még néhány tíz kilométerrel keletebbre Bacskejovótól. Az út aztán hosszasan ment kelet felé Permen, Jekatyerinburgon, Tyumenyen, Omszkon, Tomszkon keresztül egészen a Bajkál-tóig. Ott újra több ágra ágazott, egyik fele északnak ment Ohotszkig, a másik délkeletnek Csitába és Kjahtába.
Térkép a múzeum falán
Az út a fénykorában, a XIX. század elején közel 10.000 km hosszú volt, ezzel a világ leghosszabb útjának számított. Szélessége egységesen 60 méter volt, ebből 20 méter volt maga az „úttest”. Az utat kezdetben útjelző karók szegélyezték, hogy a rajta haladók télen se térjenek le róla, de aztán 1817-ben Sándor cár rendeletére nyírfákat ültettek az út szegélyére. Ugyanebben a rendeletben rendelte el a cár, hogy kb. 25-30 kilométeres távolságokban őrzött állomáspontokat létesítsenek, ahol a Szibéria felé tartó elítéltek élelmet és szállást kaptak. Naponta tehát ekkora távot kellett megtenniük gyalog, függetlenül az időjárási körülményektől.
A szibériai út ugyan a rajta haladó rabok miatt lett híres-hírhedt, de fő feladata elsősorban a gyors postaszolgálat biztosítása volt. A postakocsiknak emiatt törvényben biztosított elsőbbségük volt az úton, mindenki másnak félre kellett húzódnia, ha egy postakocsi közeledett. Amennyiben nem tett így valaki, a postakocsi kocsisának egy citromnyi méretű láncos buzogánnyal joga volt emlékeztetnie őt eme kötelességére. Hasonló eszközzel voltak felfegyverezve a rabokat kísérő őrök és az úton haladó kereskedőket időnként kirabló útonállók is. Nem lehetett könnyű dolog egy hosszabb utat komolyabb sérülések nélkül megúszni.
Ilyennel kapott, aki nem vigyázott
A múzeum másik termében a rabok életkörülményeit próbálták szemléltetni. A terem egyike volt annak a négy teremnek, melyekbe az éjszakára oda érkező rabokat zárták. Egy-egy ilyen teremben kb. 30-40 rab tartózkodott egyszerre. A terem felszerelése eredetileg mindössze egy hatalmas háromszintes priccsből állt, melyen a foglyok aludtak, illetve egy kályhából, melyet a folyosóról fűtöttek. A rabok régen, gondolom, a földön ülve, az ölükből ettek. Annak érdekében, hogy a mostani látogatókat valamivel kényelmesebben tudják megvendégelni egy kis börtönkoszttal – kásával, kenyérrel és teával – elhelyeztek egy asztalt és két padot is a teremben, de azok eredetileg nem voltak ott.
Az emeletes priccs
A komoly múzeumlátogatás ezen a ponton hirtelen mókásan interaktívvá vált, ugyanis a tárlatvezető hölgy a terem sarkában lévő kiállított bilincsekhez és rabruhákhoz érve elkezdte azokat ajánlgatni, mint valami piaci árus a portékáját. „Vegyenek rabruhát, vegyenek bilincset is, jöjjenek, jöjjenek!” Mindenre kapható, játékos kedvű arab társaink persze egyből megragadták a lehetőséget, és hamar magukra öltötték az engem egyébként pékruhára emlékeztető darabokat. A lelkesebbek még gyorsan bilincsbe is verték magukat. Ezt egyébként Era is kipróbálta. Aztán persze beindult a végeláthatatlan fotózkodás a jelmezekben. Először csak a teremben, majd aztán, mint valami kisebb osztag, kimasíroztak a múzeum udvarára, és ott folytatták a pózolást.
Kemény legények
Gyorsan lettek őrök is
A valódi rabok bizonyára nem voltak ilyen boldogok attól, hogy ezekben a ruhákban kellett vándoroltak nap mint nap. Az út általában két évig tartott Moszkvától valamelyik szibériai végállomásig. Mindeközben csak havonta volt mosdási lehetőségük. Az enyhébb bűntettek elkövetői bilincsek nélkül haladhattak a menetben. A súlyosabb tettekért már kézbilincs, a legdurvább dolgokért pedig kéz- és lábbilincs is járt. A legsúlyosabb bűnök egyike volt például a szülőgyilkosság. Egy-egy bilincs kb. 1,3 kg-ot nyomott, amihez hozzá adódott még az azokat összekötő lánc súlya. Éhesen, fáradtan igencsak nehéz lehetett bennük mozogni.
A "portéka"
A menetben egyébként nem csak az elítéltek haladtak, hanem az úgynevezett „önkéntesek” is. Bizonyos foglyokat, kitelepítetteket elkísérhette a családjuk is, ha vállalkoztak az útra. Nekik annyi privilégiumuk volt, hogy nem volt muszáj minden nap a menettel együtt haladniuk, ha akartak, tovább is maradhattak egy-egy állomáson, vagy bármikor befejezhették a vándorlást. A 12 év alatti gyerekek az őrök kocsiján, szánján utazhattak, az idősebbeknek viszont a többiekkel együtt kellett gyalogolniuk.
A rabok a jobb megkülönböztethetőség céljából nem csak egyenruhát kaptak, hanem furcsa féloldalasra vágott frizurát is és gyakran tetoválást is csináltak nekik, amit aztán persze egész életükön át viseltek.
Korabeli fotó egy rabról
A szibériai út a vasúti közlekedés kiépülése miatt a XIX. század végére elvesztette jelentőségét. A postaforgalom, a kereskedelem és a rabok szállítása is a gyorsabb vasútra terelődött át. A korábbi útszakaszokból később helyenként aszfaltozott országutak lettek, máshol teljesen eltűntek. Bizonyos részeken, a sűrű nyírfasorokból még most is fel lehet ismerni, hogy valaha itt mehetett ez a híres út.
Helyenként így néz ki most az út (forrás: avi.udm.ru/spirit/516)
