izvinyítye, ja inosztránka, nye ócseny hárásó gávárjú pá ruszki*
És viselkedni se mindig tudok, legalábbis bizonyos illemszabályok egyelőre idegenek számomra, más viselkedési normákkal szemben pedig még mindig értetlenül állok. Ez persze csak ilyen izéé, kulturális különbség, bizonyára nincsenek abszolút normák (a törököknél a hangos böfögés a lakoma végén ugye az elégedettség és a köszönet jele, mifelénk meg nem nagyon van bidé és egyébként is a zsebkendőnkbe fújjuk az orrunkat, amit aztán naphosszat vagy hétszámra rejtegetünk a kabátunk bugyraiban).
Nézzük hát, hogyan pallérozódtam, mit sikerült felcsipegetnem (néha csak elméletben) a helyi illemszabályok, szokások, viselkedési maximák terén a több mint fél éves ittlétem során.
1. Jubileumi ünnepségen hosszú pohárköszöntőt mondani kívánatos.
(Forrás: http://triinochka.ru/post188969146/)
Bele lehet jönni (nekem ugyan még nem sikerült), minthogy hetente-kéthetente akad valami jóféle jubileumi ünnepség, születésnap, hejehuja. Az ünneplésnek igazán meg tudják adni a módját a helyiek (emléklaposztás, taps, virágözön, ajándékok, képeslapok, jóféle kaják, egymás méltatása, végeláthatatlan beszédek, esztrádzene, tánc), az ünnepség gerincét pedig a rendszeres időközönként elkövetett köszöntőbeszédek utáni pohárürítés adja. Egészen elképesztő, hogy a résztvevők milyen rutinosan bírnak improvizálni hosszú és kerek, néha a szembe könnyeket csaló, máskor a konkrétumok ügyes egymásba fűzésén alapuló pohárköszöntőket. Miután a múltkor jól befürödtem saját kis satnya köszöntőbeszédemmel (pedig már a sokadik feles után csikarták ki belőlem), megfogadtam, hogy legközelebb előre készülök valami helyre kis tószttal az éppen közelgő jubileumi ünnepségre.
2. Egymásnak állandóan köszöngetni felesleges.
Míg Magyarországon skrupulózusan köszöngetünk egymásnak, valahányszor csak szembetalálkozunk a folyosón (vagy csak nekem van ilyen beidegződésem?), addig itt – legalábbis úgy tűnik – megteszi a napi egy köszönés is.
3. Ismerőst vagy akár idegent megteáztatni a nap bármely percében általános.
A teázásnak itt elképesztő nagy hagyománya van: teáznak délelőtt, délután, este; teáznak azért, hogy kicsit lazítsanak a munkában, teáznak születésnapokon, unoka születésekor és a halottakra való megemlékezéskor; teáznak, mert a csapvíz csak forralva iható, teáznak, mert a teához mindig dukál süti vagy bonbon; teáznak, mert megörülnek az éppen arra járó ismerősnek és teáznak, mert még nem ismerik azt, aki éppen arra vetődött.
(Forrás: http://yapotrebitel.ru/archives/3098)
Legkedvesebb teázós élményem az izsevszki poliklinikán, fizikoterápiás kezelésem után esett meg velem: az udmurt kasszás néni behívott az adminisztrációs irodájába, hogy ugyan meséljem már el, ki fia-borja vagyok és milyen Magyarországon az élet, és búcsúzóul jól kitömködte a zsebeimet (a benne lapuló zsebkendők dacára) keksszel meg csokiszeletekkel, és mindez még nem volt elég nekem, rögtön utána beszabadultam egy frissen nyílt ajándékboltba, ahol meg az üzletet vezető két ismeretlen orosz lyányka teáztatott meg nagy hirtelenjében.
4. A sorban állás szabályait kijátszani megengedett.
Sorban állni feszített figyelemmel, ugrásra készen, az előttünk állóhoz minél inkább hozzátapadva érdemes, különben előfordulhat, hogy valaki oldalról beelőz (a fitneszklubban a vizesballonos csapnál mindig szépen beállok az éppen utolsó lányka mögé, de oldalról rendre előbukkan egy utánam érkezett fitneszlédi, aki aztán jelentőségteljesen megpróbálja előttem alátolni a poharát a csapnak).
5. Egy-két kupica balzsamot, likőrfélét munkaidőben, munkahelyen legurítani érdemes.
Tetszetős, aranyos szokás: a tanszékünkön a teásasztal mellett általában ott figyel egy üveg balzsam (gyógynövőnyes likőrféle) vagy Magyarországról kapott Unicum, aminek a fenekére nézegetünk ünnepidőben vagy ha csak szimplán örülni kell valaminek (amire szintén elég gyakran akad példa). A legbájosabb az volt, amikor az órám alatt, dolgozatíratás közben hívattak sebtiben a tanszékre, mert épp örülni kellett valaminek, és a szabadkozásomra (órám van, dolgozatot íratok!) csak legyintettek a kollégák, hogy ugyan, remekül ellesznek nélkülem is a diákok.
"A zergeboglár legendája" balzsam (Forrás: http://alcotrend.ru/brand/bal-zam-legenda-italmasa))
6. Kabátban menzára menni, tanterembe lépni tilos (de legalábbis borzasztóan udvariatlan).
Egy tudósember oktatott ki erről az aranyszabályról (miután lenyúlta Áron levesét a kiszolgálópultról). Azt is belénk sulykolta, hogy a kabátot a székre tenni is tiszteletlen, arcpirító orcátlanság; a kabát úgy szép, ha a fogason lóg vagy a ruhatárban lapul. A dolog tényleg komoly lehet, azóta ki is írták a menzán, hogy „felsőruházatban (értsd: kabátban?) betérő klienseket nem szolgálunk ki”, és némelyik tanterem ajtajára is kifüggesztették az óva intést.
7. Szőrmekucsmában enni megengedett.
A fenti tilalom a szőrkucsmákra és horgolt sapeszokra valahogy nem érvényes, azt rendre a fejükön hagyják a menzán levest kanalazó nénik-bácsik.
Enni is szabad benne (Forrás: http://www.modobzor.ru/muzhskaya-moda/muzhskie-golovnyie-uboryi-zima-2011.html)
8. Lábra zacskót húzni ildomos.
"Urál" lábzacskó (Forrás: http://www.uralbahila.ru/)
Az általam leggyakrabban látogatott nyilvános helyeken (poliklinikákon, fitnesztermekben) csinos kis cipőre húzható, gumírozott, kék-zöld zacskókkal várják a bejáratnál a népeket, a zacsi nélkül grasszálókat pedig megintik (az időjárási és útviszonyokat tekintetbe véve egyébként tényleg szükség van arra a zacskóra).
9. Folyosón hajat igazgatni, arcot csinosítani lehetséges.
Ezt szolgálják a folyosók, tanszékek, aulák meghatározott pontjain elhelyezett tükrök (a mindenségemet, hogy nem élek velük).
10. Mobiltelefont bekapcsolva hagyni, csörgésekor felvenni, belebeszélni még színházban, moziban, konferencián, doktori védésen is megengedett.
Számomra ez a legsokkolóbb és legzavaróbb (a legdurvább az volt, amikor egy védés közben a doktori bizottság egyik tagja vette fel többször is a mobilnyikját).
11. Étkezdében tálca nélkül enni szokványos.
Megint menza (mennyi sokk ér engem a menzán!).
Miután az ember a kajákkal megrakott tálcával az asztalához egyensúlyozott, a sok kisebb fogást egytől egyig lepakolja az asztalra, a tálcát meg beadja a konyhára a néniknek. Tálca nélkül tényleg nagyobb a hely az asztalon, mégsem tartom túl logikus szokásnak (nem is nagyon élek vele): ahol kajálás után vissza kell vinni a tányérokat, ott a tálca hiánya ezt nyilván megnehezíti, ahol meg nem, ott meg bizonyára a konyhás nénik dolgát nehezíti meg a tálcátlanság.
12. Nagyobb címlettel fizetni ellenjavallt.
Erről írtam már; nem csak a menzán, szinte mindenhol egyből kérik az aprót, bármennyit is fizessek. A kerek címlettel meg csak a baj van.
13. Diszkontkártyát, bankkártyát, pénzt pultra helyezni – és nem kézbe adni – erősen ajánlott.
Ezt megint egy nem túl kellemes élmény során tapasztaltam meg: a pénztáros néni a múltkor idegesen, csúnyán nézve ütögette a pultot az Ajkajban, hogy oda posszantsam le a kártyáimat, ne a keze irányába nyújtogassam őket. A dolog azért lepett meg, mert máshol, máskor mindig elfogadták kézbe adva is, de Áron aszongya, őt már többször is kioktatták arról, hogy a kártya pultra téve jó.
És végezetül egy klasszikus:
14. A használt vécépapírt a vécécsésze helyett a mellette álló kosárkába dobni (sok helyütt) erősen ajánlott.
Ennek praktikus indoka a nem mindenhol kielégítő csatornázottságban rejlik.
Hát, egyelőre ezt szűrtem le itt az Élet Nagy „Interkulturális Kommunikáció” Óráján, hehh. Azt persze mindenképpen, feltétlenül hozzá kell tennem, hogy épp annyira igaz, hogy vannak (méghozzá valószínűleg többségben), akik betartják itt a sorban állás szabályait vagy kikapcsolják a mobiljukat konferenciákon, mint amennyire igaz az is, hogy Magyarországon meg vannak olyanok, akik mások elé furakodnak a sorban vagy nem halkítják le a telefonjukat a színházban. Általában véve szélsőségesebbnek tartom itt az emberek egymáshoz való viszonyulását, mint otthon: az ismeretlenek – főleg hivatalos közegben – néha nagyon udvariatlanok tudnak lenni egymással, kemény világ ez itt; akik viszont egy kicsit is egymás „szférájába kerülnek”, azok sokszor talán figyelmesebbek, kedvesebbek egymással és többet járnak össze, mint nálunk.
*elnézést, külföldi vagyok, nem beszélek túl jól oroszul
