Több mint másfél évnyi hallgatás után végre én is újra hallatom a hangom a blogunkon. Mindennapos hőhullámaimról, hideghez és meleghez való viszonyomról fogok most írni.
Nem-oroszországi ismerőseink gyakran kérdezgetik, hogy hogy bírjuk itt a telet, és én erre rendre azt válaszolom, hogy engem nem a tél keménysége, hanem annak hossza visel meg. Igaz, a legkeményebb, januári fagyokat általában Budapesten vészeljük át, úgyhogy arról tulajdonképpen nincs is tapasztalatunk, hogy milyen az élet mínusz 37 fokban, csak arról van, hogy mínusz 30-ban milyen.
Nem Csikiril, hanem Nyecskino, nem -30, hanem -15 fok, nem este, hanem napközben, de egyébként ideillik ez a kép
Hát ilyen: kellően réteges öltözködéssel, a szabadban kellően kevés időt töltve elviselhető. Udmurtia éghajlata száraz kontinentális, a száraz hideg pedig állítólag kellemesebb, mint a párás. Az én legkellemetlenebb élményem a hideggel kapcsolatban az volt, amikor az Izsevszk melletti Csikiril település síbázisán voltunk egy este, fútt a szél, de mi le akartuk síelni a drága bérletünket, mert sílesiklani jöttünk ám, nem sífutni, és az utolsó egy órában mindkettőnk keze igencsak didergett már a foszlott síkesztyűben, de mi csak rendületlenül vontattuk magunkat fel s siklottunk alá a dombról a süvítő szélben. Amikor végre lesíeltük a lesíelendőt, és bementünk az épületbe, ujjainkban előbb pontszerű, szúrós fájdalmat éreztünk, ami egyre erősödött és erősödött, nekem egészen addig, hogy a fájdalomtól kétrét görnyedve már-már jajveszékelni, óbégatni kezdtem, mire elküldtek az elsősegélyponthoz, ahol a bácsi alkoholos ronggyal könnyedén átdörzsölte kezeimet. A jobb mutatóujjam még 10 napig bizsergett, egyébként minden rendben volt ezután. Internetes keresésem alapján tulajdonképpen még elsőfokú fagyási sérülésem sem volt.
A helyiek persze még jobban elvannak a csikorgó fagyban, körhintára pattannak, piknikeznek. Idén márciusban, amikor már akár mínusz 5 fok fölé is szaladt az a higanyszál, majdnem minden hétvégére jutott nekünk egy-egy szabadtéri sasliksütős meghívás. Ez olyan, hogy szombat délután 2 és 4 között kimegyünk a havas rétre a faszenes grillező izével, izzítjuk egy keveset, kisütjük rajta a majonézben pácolt húsokat (majonéz itt a kulcsszó, ha levest, salátát, pizzát, hússzeletet meg akarunk bolondítani egy kicsit), forralt bort főzünk és állunk, álldigálunk, toporgunk egy helyben órákon keresztül a sasliksütő bigyó gyér melegénél.
Eljött a szabadtéri programok ideje
De engem igazából a tél hossza visel meg, ugye. Idén különösen megviselt, mert az előző két évvel ellentétben nem érkezett meg április első felében a tavasz, és bár a hó nagy része elolvadt a hónap végére, azért néhány kisebb havazással és egy derekasabb hóviharral búcsúztattuk az áprilist. Én arra tulajdonképpen sohasem vágytam, hogy zord északi környezetben végeláthatatlan teleket átvészelve töltsek el éveket az életemből (a könnyű, napsütéses, meleg klímát szeretem, és legalábbis szabad téren a nyári kánikulát is jobban viselem, mint ezt itt, szóval okosan választottam meg átmeneti lakóhelyemet), de az előző két évben még egészen jól tartottam magam a tél legkritikusabb pillanataiban is. Idén viszont kész, belecsúsztam a szezonális depresszióba, s jól alámerültem benne.
Ha kint fogcsikorgató hideg van, bent legyen gatyarohasztó hőség, gondolják a helyiek, és jól bedurrantanak mindenhol. Télen a vonatokon éjjel rendszeresen 24-28 fokra izzítják a levegőt, reggelre megolvad az étkezőasztalon hagyott csokoládé, képtelenség aludni, mégis általában én vagyok az egyetlen személy a vagonban, aki spagettipántos topjában reklamál a konduktornak s hőmérséklésért pampog; a buszokon, autókban szintúgy jól felveszik a fűtést, de az utasok azért a világért le nem vennék sem magukról, sem a velük együtt utazó gyermekekről a pufikabátot, felöltőt, overallt, kucsmát, mert így egyszerűen, a vetkőzés-öltözés minden nyűge nélkül kipenderülhetnek pár óra múlva a gépjárműből. A közintézményekben akár rövid ujjú ingben, blúzban is elflangálhat az ember. De a legszörnyűbb, amiről már korábban is jajongtunk itt a blogon, az az, hogy a fűtés, ami általában központi táv-, nem szabályozható a lakásokban, a központi állítók meg elég hektikusan állítgatják, de 24 fok alá ritkán szokott csökkenni a lakásunkban a hőmérséklet. 24 fokban és még melegebben aludni én ugye nem tudok, ezért hát szinte állandóan nyitva van az ablak éjszaka, még a legnagyobb hidegekben is hagyunk egy kis rést az ablakon. A környezettudatosság hiánya miatt mosom kezeimet, ez itt most nem az én saram.
Kitavaszodott a Szovjet utcában (a hó alól előkerült szemétförmedvények nem is látszanak a képen)
A május 1-jei 4 napos hétvége 10 fok körüli kinti hőmérséklettel és erre kalibrált fűtéssel startolt, de május 3-ára kint elértük a 19 fokot is, a központi állító bácsik pedig gondolom, pihengettek a hosszú hétvégén, mert a fűtést nem mérsékelték, és a lakásban a hőmérséklet felszökött 30 fokra. A fullasztó-füllesztő hőség miatt folyamatosan nyitva tartjuk az ablakot, így éjjel jön ránk a hideg levegő. Biztos ezért van, hogy Áron több mint 2 hétig betegeskedett, én meg már több mint egy hete meg vagyok fázva mint állat, orrdugulásom éjszaka nem enged pihenni, nappal izzadok, mint a ló, a torkom meg alattomosan újra és újra kaparni kezd.
Vonulgatnak, ahelyett, hogy a hőt szabályoznák