Újra eljött ez a télbúcsúztató ünnep. Idén már nem terveztem írni róla, hiszen korábban többször is beszámoltunk már hasonlókról (itt, meg itt, meg itt), de az Udmurt Állami Egyetem jóvoltából egy olyan programon vehettünk részt, amely mellett nehéz elmenni szó nélkül.
"Látjátok, gyerekek? Ez az én vashintóm."
Félnapos kirándulásunk helyszíne Jaksur-Bodja volt, ahová az egyetem buszával vittek el minket. A falu kb. 40 percnyi autóútra fekszik Izsevszktől északra, a Glazovba vezető főúton. Jaksur egyetlen dologról nevezete: 1824. október 23-án néhány órára megállt itt I. Sándor cár, hogy lovakat cseréljen, miközben Izsevszkbe igyekezett gyárlátogatásra. Ezt a jelentéktelen eseményt viszont a falu maximálisan kihasználta arra, hogy saját imázst építsen belőle.
Buszunkkal egyenesen a kis főtérre érkeztünk, ahol kiszállva valami furcsa acélinstalláció látványa tárult elénk, de mielőtt még tökéletesen értelmezni tudtuk volna a művet, egy katonai maskarába öltözött fickó a hasára lógó kihangosító készülék segítségével üdvözölt minket, és I. Sándor cár néven mutatkozott be. Ettől a pillanattól kezdve egy perc nyugtunk se volt, Sándor cár folyamatosan instruált minket, mintha tényleg az alattvalói lennénk, és vagy 20 perces tárlatvezetést tartott az egyébként maximum 100 m2-es kis terecskén.
Hirtelen azt hittem, Napóleon
Először újra bejöttünk a terecskére a bejárati kapu alatt, szigorúan kettesével kézenfogva, mert akkor valami jó fog majd velünk kettőnkkel történni, ha így teszünk. A kapu után kis félkörbe álltunk, hogy megcsodálhassuk a bőséget és gyerekáldást hozó malackát. Ahhoz, hogy a kis állatka kifejthesse jótékony hatását, meg kellett volna lovagolni őt. Páran meg is tették, bár nekem nehezen ment bele a fejembe, hogy a -15 fokos bronz malacon való üldögélés hogyan hat pozitívan a termékenységre. Na mindegy, ezen ne akadjunk fenn!
Ő bevállalta a disznón lovaglást
Aztán a hintóhoz mentünk és meghallgattuk a kedves kis anekdotát az udmurt asszonyról, aki furfangosan és behízelgőn válaszolt a cár kekeckedő kérdésére, amiért jutalmul egy kisebb vagyont kapott ajándékba a cártól. (A cár kérdőre vonta az udmurt nőt, hogy miért teszi tönkre a pénzérméket és viseli ékszerként őket, mire a nő azzal válaszolt, hogy így még közelebb érezheti magát a cárhoz - hiszen az ő képe van az érméken.)
A rövid mese meghallgatása után a hátunk mögött elterülő I. Sándor cár korabeli érmét mintázó szobor köré csoportosultunk. Ha a szoborhoz hozzádörzsölünk egy pénzérmét, amit aztán a pénztárcánkban tartva magunkkal hordunk, akkor tuti, hogy hamarosan meggazdagodunk.
Dörzsöljük oda, hátha mégis működik!
Újra megismerhettük és akár ki is próbálhattuk a lógó fadeszkákból álló egyszerű udmurt hangszert, a tangürát. (Régen ezzel jelezték, hogy vendég érkezett a házhoz.) Végül a kijárati kapun fütyülve kellett kimenni, mert azzal minden rosszat kiadhatunk magunkból, és távol marad tőlünk a rontás. Vagy valami ilyesmi.
A terecske nyáron. Jobb oldalt lóg a tangüra. (forrás: geocaching.su)
Mindezek után azt hittem, hogy a kijárati kapuval szemben lévő Vkúsznüj Dom közértben folytatódik a tárlatvezetés, vagy egyenesen az emeleti Orosz Mezőgazdasági Bankba terelnek minket, hogy ízibe’ nyissunk egy bankszámlát Sándor cár tiszteletére. Szerencsére ilyen nem történt, csak az elmaradhatatlan közös fotózkodás volt hátra a hintóval és a cárral.
Örök emlék
A nap további része már kevesebb meglepetést tartogatott a számunkra. A helyi kultúrházban azért még volt némi kavarodás, mikor két csoportra osztottak minket. Történelmi ihletésű filmekből tudjuk, hogy az ilyesmi nem jelent jót, úgyhogy mi magyarok próbáltunk egy csoportba kerülni. Mi először a helyi kis múzeumba mentünk, ahol énekeket hallgathattunk udmurt nénikéktől, aztán előadtak nekünk egy rövid kis részletet egy tipikus házi imádságból, amit maszlenyicakor szoktak elmondani, majd egyszerű kis körjátékokat játszottunk. Mindezek után helyet cseréltünk a másik csoporttal és kis bábukat készítettünk nyírfakéregből, színes fonalakból és egy zsebkendőnyi mintás szövetből.
A bácsit már máshol is láttuk énekelni
Valami ilyesmi bábut kellett csinálni
Eddigre már gondolom mindenki alaposan megéhezett, úgyhogy örömmel vettük, hogy a szemközti menza felé vettük az irányt, ahol az ünnepi palacsinták vártak ránk. Meglepetésünkre fejenként egy túrós és egy sűrített tejes. A meglepetést a túró okozta, ugyanis ilyesmivel errefelé még nem találkoztunk, és úgy emlékszem, hogy mikor mi meséltük, hogy mi ízesített túrót szoktunk tenni a palacsintába, akkor néztek ránk nagy kerek szemekkel. Úgy látszik, Jaksurban kicsit más a szokás. Mi a palacsinták mellett a magunkkal hozott szendvicseket és banánokat is elfogyasztottuk, mert ezek után újra szabadtéri programok következtek, kellettek a kalóriák.
Ezeket a rózsákat muszáj volt lefotózni
A falusi focipályán aztán egy rövidke félplayback télűző performanszt láthattunk sámándobbal fűszerezve. A produkció végeztével a „színpadot” a műsorvezető bohócok vették át és kezdetét vette a féktelen mókaság. Volt itt mindenféle játék, amit csak általános iskolából ismerhettünk: zsákbanfutás, sorversenyek, kötélhúzás, ugrókötelezés, meg még ki tudja mi. Szerencsénkre a velünk együtt utazó araboknak nagyon bejött ez a program és hatalmas lelkesedéssel álltak oda minden egyes feladathoz önként. Így legalább megúsztuk az olyan kínos jeleneteket, hogy: „na, ki akar a kezében papírpalacsintákkal föl-alá rohangászni?”. Volt bőven önkéntes, nem kellett vadászni az embereket, mi pedig nyugodtan szórakozhattunk rajtuk biztonságos távolságból, nem hiányoztunk. A játékok végén azért persze elégettük a hódomb tetejére állított szalmabábut, hiszen ez az egész ünnepnek a csúcspontja.
A dobot nem mindig sikerült a zene ütemére ütni
Vigyázz, kész, rajt!
Páros ugrókötelezés
Még egy csoportkép a leégett bábuval
Levezetésképp pedig végre jöhetett a várva-várt „tyubingozás”, azaz a gumibelsőkön való csúszkálás a hegyoldalban. Úgy tűnt, hogy a szervezők fiatalabb és kisebb méretű közönségre vannak berendezkedve, mert alig volt néhány nagyobb méretű gumifánk, amibe felnőttek is belefértek, így jobb híján a kisebb, gyerekeknek szánt alkalmatosságokkal csúszkáltunk. Ez azzal járt, hogy a lábunkat folyamatosan a levegőben kellett tartanunk, hogy ne érjen le, ami jó hasizomerősítő gyakorlatnak bizonyult. A kis fánk másik következménye az volt, hogy gyorsabban csúsztunk vele, emiatt viszont néha kirepültünk a kanyarban az előre megépített pályáról.
Előzés...
Sokáig nem csúszkálhattunk, mert a nap már lemenőben volt és a program szerint is időben vissza kellett érnünk Izsevszkbe, úgyhogy néhány csúszás után visszaballagtunk a buszhoz és hazafurikáztattuk magunkat.
A falu a naplementében