Azt hiszem, azon kevesek egyike vagyunk, akik télvíz idején önszántukból utaznak Szibériába. Az egész úgy kezdődött, hogy egy kis házibulit tartottunk nálunk még február közepén, amire meghívtuk egy udmurt barátnőnket (Mását), Zsófiékat és Simót, a finn lektort. Beszélgetés közben Mása arról kérdezgetett minket, hogy eddig merre jártunk Oroszországban, miket láttunk már, majd egyszer csak kibökte, hogy neki vannak rokonai Hanti-Manszijszkban és márciusban szeretné meglátogatni őket, és hogy lenne-e kedvünk vele tartani? Egyöntetűen vágtuk rá a választ, hogy hát persze!

Ezek után néhány nappal kezdetét vette az utazás megszervezése, ami kicsit körülményes volt a szűkös és drága szálláskínálat miatt, de az utolsó pillanatra végül mindent sikerült elrendezni, és március 5-én éjjel már indulhattunk is.

                 Rénszarvasok a hantiknál

Ebben a posztban az oda- és hazaút viszontagságairól olvashattok, és később, két további posztban az ottani kalandjainkról és magáról a városról lesz majd szó.

Kis csapatunkkal – melynek létszáma időközben egy fővel bővült, mivel csatlakozott még hozzánk Tomi is, aki tanítási gyakorlatra érkezett ide Izsevszkbe Finnországból – csütörtök éjfél körül gyülekeztünk az izsevszki vasútállomáson. Azt már előre sejtettük, hogy a kicsit több mint 30 órás vonatozás nem lesz igazán kellemes, mert a jegyeink különböző boxokba szóltak.

Indulás után nem sokkal közölte velünk a vonatkísérő, hogy a vécét majd csak Agrüz után fogja kinyitni, ami alsó hangon is még legalább másfél órát jelentett. Hiába készültünk úgy, hogy a vonaton már csak átöltözünk, pisilünk és megyünk is aludni, a zárva tartott mosdó miatt ezt nem tehettük meg. Jobb híján bezsúfolódtunk egy boxba – ekkor még sok szabad hely volt a vonaton –, és nekiestünk a Zsófiék által hozott káposztás pogácsáknak és sörnek.

Nagyjából hajnali 3-ig beszélgettünk, mikor már kellően fáradtnak éreztük magunkat ahhoz, hogy a vonaton is el tudjunk aludni. Naiv elképzelés volt, ugyanis nem sokkal az után, hogy lefeküdtünk, az egyik állomáson egy csomó részeg, Szibériába tartó baskíriai tatár „vendégmunkás” szállt föl. (Tulajdonképpen nem igazi vendégmunkások ők, mert mindannyian orosz állampolgárok voltak, csak nem a lakóhelyükön dolgoznak, hanem Szibériában az olajmezőkön. Egy hónap non-stop meló ott, egy hónap pihenés otthon.) Egészen kora reggelig fészkelődtek, rendezkedtek, iszogattak, hangoskodtak, amivel persze minket se hagytak aludni.

                 A vonatunk Tyumenyben

A helyzet reggel és délelőtt se lett sokkal jobb. Szép lassan ők is fölébredtek – ha egyáltalán lefeküdtek –, és folytatták tovább a piálást. Általában a szomszédos boxban tömörültek, ahol Mása, Simo és Tomi is „lakott”, de gyakran még a mi boxunkba is áttüremkedtek. Hiába nem nálunk tobzódtak, nekünk se volt kellemesebb, mert a két alsó ágyat nálunk is az ő társaságukból valók foglalták el, ezért csak úgy ülhettünk le, ha valamennyire kommunikálunk velük. Mi viszont nem akartunk. Némi szerencsénkre az egyik a kettőből hamar csatlakozott a nagyobb bandához, ezért nyugodtan ülhettünk az ő ágyán. Aztán néhány órával később olyan részegen hozták vissza a haverok, hogy nekik kellett befektetniük a helyére, de mivel olyan magatehetetlen volt, mint egy krumpliszsák, továbbra is ücsöröghettünk az ágya szélén.

A másikkal viszont nem volt szerencsénk. Azt hiszem, kifogtuk a leghülyébb alakot az egész vagonból. A többi munkás se nagyon vette be a társaságba, ezért velünk próbált meg kommunikálni. Reggel, miután már megreggeliztem, felkockázott nekem egy tenyérnyi szalonnát és felkarikázott egy fél rúd kolbászt, hogy egyek még. Udvariasságból benyomtam egy kocka szalonnát meg egy kis kolbászt, de nehezen akarta megérteni, hogy többet már nem kérek. Ezen persze egy kicsit megsértődött.

                Tyumenyi vasútállomás. 50 percet álltunk itt.

Később meg Era szeretett volna foglalkozni a disszertációjával, amihez az asztal felét lepakoltuk, oda teregette ki különböző papírjait, jegyzeteit. Ez se tetszett neki, folyton kérdezgette, hogy ezek milyen papírok, meg különben is mit jegyzetelget itt az Era. Egyszer aztán el akarta venni a papírokat Erától, amiből hangos szóváltás lett, és végül a vendégmunkások közül egy magasabb beosztású jött oda és utasította rendre az „utastársunkat”. Ezek után egy jó ideig viszonylag nyugton feküdt a helyén, csak félhangosan szidta a társait és Zsófiékat, és közben néha hevesen gesztikulált feléjük.

Este, hogy minél hamarabb megszabaduljunk utastársunk társaságától, korán felkucorodtunk a helyünkre és megpróbáltunk aludni. Kicsit később arra ébredtünk, hogy az alattam utazó fickót a társai a helyére lökik, és két nagyot behúznak neki, miközben nem egészen irodalmi stílusban arra kérik, hogy maradjon már veszteg a fenekén. Úgy látszik, a délutáni sérelmek és az alkohol addig dolgozott benne, amíg újra odament pampogni a haverjaihoz, akik ezt nem vették jónéven.

Kora reggel igazi megváltást jelentett leszállni a vonatról a hideg, de napfényes Püty-Jahban. Hanti-Manszijszkba nem megy vonat, oda csak hajóval, repülővel vagy autóval lehet eljutni, ezért még újabb 3 óra buszozás várt ránk.

                 Végre Püty-Jah!

                 Ezekkel a kisbuszokkal lehet továbbutazni

Hazafelé a vonatunk indulása előtt két órával érkeztünk Püty-Jahba. Először a vasútállomás váróterme felé vettük az irányt, de ott akkora tömeg volt és olyan gyomorforgató szag, hogy gyorsan valamilyen más megoldást kellett keresnünk, hogy ezt a kis időt valami száraz, meleg helyen töltsük. Végül a vasútállomás melletti üzletsoron találtunk egy kis non-stop büfét, ahol néhány sör társaságában vártuk a vonat indulását. Érdekes, hogy senki más nem volt ott rajtunk kívül, pedig nyilván ez a hely se volt drágább, mint a vasúti „resti”.

                 Itt vártuk ki a vonat indulását

Végül aztán eljött a hajnali 1 óra, és indulhattunk felszállni a vonatra. Most egy kicsit kellemesebb helyeket kaptunk, mint odafele, és a vagon se volt tele ingázó munkásokkal. Egy kicsit még leültünk beszélgetni lefekvés előtt, mikor a vagon egyetlen részege megint megtalált minket. Lelkesen jött hozzánk, hogy „Do you speak English?”. Mi meg mondtuk, hogy „Yes, we do.” Aztán még addig eljutott, hogy kiderült, hogy Vovának hívják az illetőt, de újabb angol mondatot nem sikerült összeraknia, így a társalgás az elejéről kezdődött, az ominózus „Do you speak English?” kérdéssel. Mi pedig újra válaszoltunk, hogy igen. Tovább nem sikerült lépnünk ebben a beszélgetésben. Úgy látszik, csak az első angolóráján volt bent Vova, a többit talán a sarki kocsmában töltötte.

Ez persze őt nem zavarta, és sikeres beszélgetésünkön úgy fellelkesült, hogy egyből elment a helyére, és egy fél üveg vodkával, két doboz sörrel és némi rágcsálnivalóval tért vissza. Mi mondtuk neki, hogy mi most nem, de nem akarta megérteni. Aztán Era csalafintán a helyére kísérte, de visszajött, majd Mása küldte el erélyesen, de akkor is csak rövid időre tűnt el. Mikor újra visszajött, akkor már a szomszédos tatár fiúk zavarták el, hogy hagyjon már minket békén. Aznap este már nem is jött többször, de másnap még néhányszor el kellett küldenünk, mire végre felfogta, hogy nem akarunk vele barátkozni.

Éjjel viszonylag jól aludtunk, csak Zsófiéknak nem volt szerencséjük a szomszéd boxban. Ott az egyik alsó ágyon egy középkorú nő utazott, aki, miután felszállt a vonatra, lefeküdt, és szinte szünet nélkül végighorkolta az utat egészen másnap estig, amikor végre leszállt. Nappal se nagyon hagyta abba, Zsófi többször rákiáltott, hogy „zséénsina!!!”, de semmi haszna nem volt.

Időnként beszállt a horkolóversenybe a szomszédos ágyon fekvő fickó is –, akit Zsófi el is nevezett Pufimalacnak, mert alacsony volt és kövérkés –, de esélye se volt hangerőben lenyomni a hölgyet. Napközben Pufimalac alvás helyett szerencsére inkább iszogatott, Vova „barátunk” végül nála lelt társaságra. Egy idő után aztán el is fáradtak a poharazgatásban, és mind a kettő elment szépen a helyére aludni. Pufimalac viszont alvás közben nem bírta kontrollálni a vonat által okozott rázkódásokat, és szép lassan lecsúszott az ágyról a padlóra. Erre azért felébredt, hamar visszakászálódott, és folytatta a durmolást. Akkor viszont a telefonja kezdett el hangosan szirénázni, mintha a mentőautó jönne. Nem ébredt fel rá. Mivel a telefon nem akarta abbahagyni a szirénázást, elkezdtünk arra gyanakodni, hátha szegény cukorbeteg és amiatt szirénázik az a készülék, vagy valamilyen más baja van. Egy kicsit tanácstalankodtuk, de aztán végül Era meg István csak felrázták a fickót, hogy kapcsolja már ki a szirénát. Kikapcsolta, és aludt tovább. Úgy tűnik, nem volt olyan fontos riasztás.

                Így néz ki egy félig üres placckartos vagon

Ennyi viszontagság után estefelé már mi is úgy gondoltuk, hogy megérdemlünk egy-két üveg sört. Éppen kedélyesen iszogattunk, mikor hirtelen megjelent a rendőrőrjárat a vagonban, és már nem maradt elég időnk, hogy eldugjuk az italainkat. Na, az éles szemű rendőr egyből ki is szúrta, hogy itt bizony italozás folyik, és gyorsan kérdőre is vonta Simót, hogy tudja-e, hogy bizony a vonatokon szigorúan tilos alkoholt fogyasztani? Mondta, hogy tudjuk, de hát mindenki azt csinálja. A rendőr erre morcosan tovább vizsgálgatta Simo útlevelét, és közölte, hogy most akár mindannyiunkat leszállíthatna a vonatról a következő állomáson, de ő most nagylelkűen megelégszik azzal, ha szépen az összes bontott alkoholt kiöntjük a mosdóba. És, hogy meg ne lássa még egyszer!

Sejtettük, hogy újra fognak jönni visszafelé a másik irányból is. Egy ideig ültünk ott sör nélkül, de a tatár srácok, akikkel akkor beszélgettünk, csak biztattak minket, hogy semmi baj, igyunk csak nyugodtan, az egésznek annyi a lényege, hogy ügyesen kell eldugni a piát, mikor közelednek. Végül kibontottunk még egy sört és széttöltöttük 3-felé, hogy gyorsabban fogyjon. Alig kortyoltunk bele, mikor megint ott termettek a rendőrök. Mivel nem volt gyakorlatunk, természetesen nem sikerült tökéletesen eldugnunk az italokat, és a rendőr az ablak tükörképében kiszúrta a poharat, ami Tomi lába mögött volt. Na, most aztán tényleg be voltunk szarva, mert nem lett volna kellemes egy pohár sör miatt leszállni valami ismeretlen baskíriai állomáson. Némi szónoklat után a rendőr aztán megkegyelmezett, és újra kiöntette velünk az italokat. Ennyi izgalom aztán elég is lett nekünk aznap estére, és mi is inkább lefeküdtünk, mint a többiek.

Izsevszkbe érve, csak hogy kellemesen fejeződjön be az utazás, még egy rendőr szónoklatát kellett végighallgatnom, aki amiatt állított meg minket, hogy a vágányokon keresztül akartuk elhagyni az állomást – mint ahogy azt előttünk a fél vonat tette –, és nem a gyalogos felüljárón. Mindezek után már igazi felüdülés volt felkászálódni a helyi villamosra, és szép komótosan hazadöcögni.