Pénteken közel két hetes borús és ködös időjárás után végre újra kisütött a nap! Nem maradhattam otthon, megragadtam a fényképezőgépem és különösebb úticél nélkül elindultam fényképezni a városba.

          Kilátás a tóra.

Utam során útba ejtettem az orosz színház mögötti kis teret is, ahonnan remek kilátás nyílik a tóra. Érdekes látvány fogadott, magam is megdöbbentem, a hatalmas hómezővé vált tavon sok apró (főleg fekete) foltot lehetett látni. Egyből tudtam, hogy ők csak lékhorgászok lehetnek, akikkel már az utcákon és a villamosokon is találkoztam. A hatalmas dugóhúzókkal felszerelkezett, alaposan felöltözött férfiakról már akkor is gondoltam, hogy nem egy borkóstolóra igyekeznek, hanem a tóra, de hogy pontosan hova, azt nem tudtam. Most kiderült. Voltak tulajdonképpen mindenütt, délen, a gyárak közelében, nyugaton, az újabb városrészek partjainál, a Kirov park közelében, de még a tó közepén is.

          Egy tipikus lékhorgász.

Közelebb menve láttam, hogy elég spártai körülmények közt űzik ezt a sajátos sportot. A szükséges felszerelés csak néhány darabból áll: meleg, vastag ruházat, hatalmas hótaposóval, egy vállra akasztható ládikó, amiben nyilván a horgok, csalik és egyéb kellékek vannak, és amit egyben széknek is használnak, egy rövid pecabot és a hatalmas fúró, amellyel a lyukat fúrják. A fázósabbak nejlonfóliát is visznek magukkal és az alá bújnak be, hogy kevésbé fázzanak, de sehol se láttam például olyan horgászkunyhókat, mint amilyenek Szomszéd nője mindig zöldebb c. filmben is feltűnnek, pedig nem hinném, hogy itt melegebb lenne, mint Amerikában.

          Horgászok a régi gyárépület előtt.

Hogy van-e kapás? Azt ne kérdezzétek. Olyan sokáig nem tudtam a tó partján ácsorogni, vékony kesztyűmben így is ledermedtek az ujjaim, míg a képeket elkészítettem.

          Szemben Metallurg városnegyed.