Május 9-én, szerdán volt az oroszok legnagyobb nemzeti ünnepe, a győzelem napja. Ezen a napon ünneplik, hogy 1945. május 8-án a német hadsereg letette a fegyvert a szövetséges hatalmak előtt.
De akkor miért is 9-én ünnepelnek Oroszországban és a szovjet utódállamokban és miért nem 8-án, mint a többi európai országban? Mert a fegyverletétel ugyan 8-án volt, de a feltétel nélküli megadásról szóló dokumentum csak 8-án 23:01-kor lépett életbe, amikor Moszkvában már egy órája 9-e volt.
Új generáció, régi díszlet
Mivel idén az ünnep szerdára esett, azt gondoltuk, hogy az előtte lévő két munkanapot megkapjuk munkaszüneti napnak, hogy egy igazán hosszú hétvégével ünnepelhessük a nagy napot. Ám az orosz adminisztráció nem így gondolta és hivatalosan munkanap maradt a hétfő és a kedd is. Az állammal szemben az emberek viszont ugyanúgy gondolkodtak, mint mi, és tulajdonképpen munkaszüneti napot csináltak a hét elejéből. Hétfő reggel megdöbbenve vettem észre, hogy az utcák teljesen üresek, a villamosok nem akkor járnak, mint amikor kellene nekik és az egyetemen rajtunk kívül senki sincs. Era is hasonlóan járt, az ő tanszékén is alig volt valaki és a második keddi órájára a diákok be se jöttek, mert akkor már rég otthon voltak a családjuknál. Szóval az emberek szépen elsunnyogták ezt a két napot és kedd délután a parkokban sörözők közt már sok helyen emelkedett volt a hangulat.
A szerdai ünnepséget már én is vártam egy kicsit, mivel egész hétfőn erről beszélgettünk az oroszórán, és hát élőben még sose láttam (illetve csak nagyon kis koromban) katonai felvonulást. Tovább csigázta az érdeklődésem, hogy az interneten úgy olvastam, hogy a felvonulás után a főtéren veteránautó-kiállítás lesz.
Ez a Pobeda nyitotta az ünnepséget
Reggel, a felvonulás előtt még gyorsan elugrottam az örökmécseshez, hogy megnézzem, hogyan koszorúzzák az emlékművet. A hivatalos ceremónia már lement, mire odaértem, de utána a civilek róhatták le tiszteletüket a hősi halottak előtt. Jöttek is tömött sorokban és fegyelmezetten várták tömött oszlopokban, hogy rájuk kerüljön a sor. A mécses körüli park pedig tele volt különböző egyenruhájú katonákkal és kitüntetésekkel teleaggatott veteránokkal. A legtöbb emberen ott díszelgett a Szent György-szalag is, ami 2005-óta a győzelem napjának a szimbóluma és hasonlóan hordják, mint mi március 15-én a kokárdát.
Tisztelgés a hősök előtt
A Szent György-szalag egy ötsávos, fekete-narancs csíkozású szalag, ami tulajdonképpen a cári időkben (1769-ben) alapított Szent György érdemrend része volt. A rendszerváltás után az érdemrendet újraalapították és 2005 óta a győzelem napján és az azt megelőző napokon a civilek is hordhatják, a veteránok és a hősi halottak iránti tiszteletük és együttérzésük jeléül.
Kitüntetéshegyek
Mire német barátaim is megérkeztek a Puskinszkaja utcához, ahol a felvonulást rendezték, már nagy volt a tömeg az út szélén, így nem sikerült túl jó helyre állnom, de azért a lényeget azt hiszem, így is láttam.
Aki nem lép egyszerre...
A felvonulás a kötelező beszédek után a különböző katonai alakulatok masírozásával kezdődött, majd a doboló mazsorettlányok felvezetésével következtek a motorizált osztagok. Sok harci jármű sajnos nem vonult fel, a legérdekesebb talán egy katyusás teherautó volt, amelyik mikor a főtribün elé ért eldurrantott két vaktöltényt, majd a kivetítőn megjelentek II. világháborús felvételek rakétát szóró katyusákról, és a hangszórókból is azok hangja hallatszott. Talán ez volt a legmulatságosabb része a parádénak.
A katyusát imádják az oroszok
A menet aztán különböző nyitott terepjárók és a bennük feszítő veteránok vonulásával folytatódott. Végül a gyári munkások következtek különböző teherautók platóin, ahol egy-egy életképbe rendeződve imitálták a ’40-es évek háborús hangulatát, hiszen ez az ünnep nem csak a katonákról, de az otthon maradt élmunkásokról is szól, akik nélkül nem védhették volna meg hazájukat.
Mosolygó veteránok a dzsipekben
Élmunkások az esztergánál (taváris konyec?)
A felvonulás után a főteret és környékét ellepték az ünneplő emberek. Több színpadról szólt a zene, katonák énekeltek háborús dalokat, indulókat. A gyerekek egyszerű vásári játékokkal szórakozhattak, a felnőttek pedig végre megvehették a jól megérdemelt sörüket valamelyik saslikos bódénál. Egyszóval, teljes volt a bazári hangulat.
Zene és tánc az udmurt parlament előtt
A hatalmas tömegben a veterán autókat sajnos hiába kerestem. Mint később otthon kiderült, nem is voltak, csak figyelmetlenül olvastam el egy hirdetményt. Nem veterán autókat kerestek, hanem veteránokat az autókba. No, azokat láttam…
Asszonyok ruhában
Az ünnepi napot a többi izsevszkivel együtt a tóparton, az ünnepi tűzijáték megtekintésével terveztük zárni. Jó alaposan fel is készültünk, vettünk ízesített pirított kenyeret rágcsálnivalónak és egy másfél literes sört, hogy igazán jó legyen a hangulat. Nagy nehezen sikerült is átverekedni magunkat a tömegen és végül találtunk is egy kis helyet a domboldalon, ahová leülhettünk. Amerre csak néztünk, mindenhol emberek voltak. A tó felé lejtő domboldal, mint valami aréna, megtelt emberekkel.
Gyűlik a nép
Furcsa módon, 9 előtt pár perccel elkezdték felkapcsolni a közvilágítás lámpáit, pedig még be se sötétedett rendesen, és még a tűzijáték is hátra volt. Aztán hirtelen a tó közepéről, egy kis hajóról elkezdtek röpködni a rakéták, de mire igazán beleéltem volna magam, már vége is lett. Az egész tűzijáték összesen öt percig tartott.
Félhomályban
Idétlen mosollyal az arcunkon néztünk egymásra, hogy ennyi volt az egész, ezért jöttünk? De tényleg ennyi volt. A tömeg szedelőzködött és elindult haza. Mi még beszélgettünk egy kicsit, míg a sörünk tartott, majd kis kitérővel a tópart felé mi is hazasétáltunk.