Ma megint elmarad egy órám az egyetemen, így gyorsan megragadom az ölembe hullott szabadidőt, hogy írjak egy keveset magunkról. Már régóta szerettem volna, de nem marad rá időm. Szerencsére nem csak az egyetemi teendők foglaltak le, hanem az utóbbi hónapokban aktívabbá vált társasági életünk se hagyott nyugtot nekem.

Mióta visszajöttünk a téli pihenőből szinte hetente találkozunk orosz barátainkkal. Voltunk már velük közösen koncerten, volt nálunk is házibuli, és mi is voltunk náluk már hajnalig tartó összejövetelen. Az utóbbi hétvégéken többször vittek minket ide vagy oda a környéken autóval. Így jutottunk el a nyecskinói és a csikirili sípályákra, ahol mind a két alkalommal kitűnő pályákon síelhettünk, tegnap pedig a ludorvaji skanzenba mentünk velük maszlenyicát ünnepelni. Úgy tűnik, hogy ők is élvezik a társaságunkat és szívesen hívnak minket mindenfelé. Például már tervbe van véve a jövő hétvégére egy közös saslikozós születésnapi buli az erdőkben és egyéb más kirándulások is már szóba kerültek. Persze, azokhoz még meg kell várnunk, hogy itt is beköszöntsön a jó idő.

               Jégszobrok Csikirilben, a háttérben a "hegy"

Ezeken a találkozókon általában nem csak mi és az oroszok vagyunk ott, hanem gyakran csatlakoznak hozzánk más külföldiek is az UdGU nemzetközi kollégiumából. Február óta velük is szorosabb kapcsolatot ápolunk, valahogy most jobban megtaláltuk a közös hangot, mint tavaly. Nekik köszönhető például, hogy megismertünk egy új kocsmát Izsevszkben, a „Route 66” névre keresztelt motoros kocsmát a Barátság mozi pincéjében, ami egész nyugat-európai hangulatot áraszt belülről. Voltunk velük is síelni többször, próbáltuk megmutatni nekik, hogyan is kéne sífutni, de igazából nem sok szükség volt az esetlen tanácsainkra, elég jól ráéreztek a mozgásra maguktól is.

                Kerstin és Anna érkezik a célba

De szerencsénkre Izsevszkben most nem csak külföldiekkel tudunk barátkozni, hanem magyarokkal is. Egy egész félévre érkezett ide cserediákként Soma Londonból és Rómából, hogy udmurtot tanuljon, aki egyébként olasz és magyar szakos. Zsófi barátnőnk pedig egy hete érkezett Budapestről, hogy kutatásokat végezzen itt, és egészen május elejéig fog maradni.

                A nemzetközi társaság Ludorvajban (Danil fotója)

Viszont nem csak társaságban járunk el itthonról, hanem mi is aktívabban keressük a lehetőségeket, ahol valami érdekeset láthatunk. Végre kipróbáltuk az ingyenes keddi filmklubot kedvenc helyünkön, a „Vidám történetek bárjában”, ahol minden héten vetítenek valamit. Kedd esténként a lenti nagy tánctér átalakul mozivá, és a földre dobott babzsák-fotelekből lehet sörözés közben nézni az aznapra választott filmet. Eddig a három alkalomból két jó filmet is láttunk, az egyik egy kiöregedett rocksztár története volt, akit Sean Penn alakított (This must be the place), a másik pedig egy orosz művészfilm volt, ami egy apró szigeten működő monostort, illetve különösképp annak egyik lakójának az életét mutatja be (Остров, „Sziget”).

                Ez nem filmrészlet, hanem az izsevszki erdő síelés közben

 A hokicsapatommal is jól alakulnak a dolgok. Most már minden héten vannak edzések, sőt, többször előfordult, hogy hetente kétszer is lehetett volna menni. Sajnos nem mindig tudok elmenni, mert nem mindig ugyanazon a napon találkozunk, és általában csak aznap délelőtt jön az SMS, hogy ma itt vagy ott játszunk. Már kétszer voltam a metallurgi szabadtéri pályán, ami nagyon vicces hely. Olyan szürreális, hogy a lakóházak között, a park helyén egy jégpálya van és mi azon játszunk. Ráadásul az öltöző három házzal odébb van, így a korcsolyánkban kell kievickélni valahogy a pályáig. Még szerencse, hogy a külvárosban nem takarítják a havat, így a 10-15 cm-es összetömörödött havon nem olyan nagy probléma elmenni odáig. A helyiekkel ugyan még nem vagyok azonos színvonalon tudásban, de igyekszem fejlődni, hogy jövőre már a bajnokságba is benevezzenek.

                Iskolások edzenek a metallurgi pályán

Hát, valahogy így telnek a napjaink és ezért van az, hogy olyan kevés időm marad a blogra, ami persze állandóan bánt, de hát mégis talán fontosabb élni az életet, mint dokumentálni. Azért igyekszem legközelebb hamarabb jelentkezni, vagy ki tudja, hátha egyszer Erának is újra kedve támad írni valamit.