Május 21-én rendezték a Nyikona Vasziljevics Ignatyeva (1895-1941) munkássága előtt tisztelgő 15. nemzetközi nyelvészeti-néprajzi-irodalmi konferenciát. Az utazással együtt háromnapossá duzzadt programon mind a ketten részt vettünk, Era mint a konferencia egyik előadója, én meg mint potyautas, „konferenciaférj”.

Ebben a posztban magáról a városról és az ott szerzett benyomásaimról szeretnék írni, az utazás körülményeiről remélhetőleg majd egy másik posztban számolunk be valamikor a közeljövőben.

                 Előre tekintenek a boldog szocialista jövőbe

Kozmodemjanszk viszonylag régi város a Volga partján, a Mari Köztársaság hegyi marik által lakott területén. A valaha prosperáló kereskedőváros mára csak egy apró, elszegényedett provinciális kisváros, árnyéka korábbi önmagának.

                 Az ott talán Gagarin?

A legenda szerint a települést 1583-ban, Rettegett Iván rendeletére alapították. A cárnak a hely akkor tetszett meg, mikor 1582 novemberében a Kazany ellen vezetett sikeres hadjáratából hajózott visszafelé a Volgán, és egy estére – éppen Kozma és Damján szentek napján – megálltak a meredek domb alatti fövenyen. A folyó felől meredek magaslat ideális helynek tűnt egy erődítmény elhelyezésére.

                 Népi ihletésű motívumokkal is találkozhatunk

A város alapításától kezdve folyamatosan fejlődött, és a XIX. század közepére a környék legjelentősebb városává nőtte ki magát. Ekkor már kórházzal, több templommal és iskolával is rendelkezett a város. Az évenként itt rendezett erdészeti vásárnál csak az arhangelszki vásár volt jelentősebb egész Oroszországban. A szocialista időkben az akkori trendnek megfelelően itt is alapítottak gyárakat, melyekből a legjelentősebb a ma már a Schneider Electric-hez tartozó „Potencial”, amelyben állítólag az Oroszországban értékesített konnektorok és villanykapcsolók egyharmadát gyártják. A Mari Köztársaság megalapításakor Kozmodemjanszk szerette volna megkapni a fővárosi címet, de azt végül központi fekvésének köszönhetően Joska-Olának ítélték, emiatt is csökkent mára a város jelentősége.

                 Az iskola udvara felé Misa mackó mosolyog

A település mai formájában két jól megkülönböztethető területre oszlik. A dombtetőn található a város újabb része, a szocialista típusházak és a gyárak, a domb Volga felőli oldalán és a keskeny parton pedig a régi, többnyire faházakból álló óváros.

                 Egyszerű, takaros kis porta

Amíg csütörtök délelőtt a többiek a városi kultúrház nagytermében a konferencia plenáris ülésén vettek részt, addig én megpróbáltam gyorsan bejárni a fentebb fekvő újabb negyedet. Az ebédig hátralévő közel két óra viszont nem bizonyult elégnek, ugyanis alábecsültem a területen található érdekességek számát. Ahogy elindultam a házak között, folyamatosan újabb és újabb téglából kirakott homlokzati díszítéseket fedeztem fel a házak falán. Volt, ahol csak kisebb népművészeti motívumok jelentek meg, máshol viszont egész oromfalat betöltő ornamentikát rajzoltak ki, de a kedvenceim a falakon megelevenedő szocialista életképek voltak. Először csak néhányat fedeztem fel, de aztán ahogy közeledtem feléjük, a fák és a házak takarásából újabb ábrákat vettem észre. Így haladtam aztán házról-házra, egyre beljebb a lakótelepen, mint valami vadász, aki a kiszemelt prédát akarja becserkészni az erdőben.

                 Ez már a gazdagabbak közül való

Ebéd után még egy rövid időre visszatértem a modern háztömbökhöz, mert pár udvar már nem fért bele a délelőttbe, de aztán a terep lejtését követve elindultam a Volga-partra, mert az mégis csak érdekesebbnek ígérkezett.

                 Erre ráférne némi felújítás

                 Erre is...

Az ottani látványban nem kellett csalódnom, sőt, még annál is érdekesebb volt, mint amire számítottam. Amit pár bekezdéssel feljebb írtam a város történetéről, akkor még nem tudtam, de a házak kinézetéből már akkor is sejtettem, hogy ez valaha egy gazdag kereskedőváros lehetett. Csupán csak azért nem fotóztam le az összes házat, ami az utamba került, mert annak nem lett volna sok értelme, meg hát elég furán is néztek volna rám az emberek az utcán. Így is összefutottam egy kicsit fura fickóval, aki kioktatott, hogy a templomot nem azért építették, hogy fotózzák, hanem hogy imádkozzanak benne.

                 A kereskedők múzeuma azért rendben van...

                 ...és ez a ház is a folyóparton

A házak kb. fele sajnos elég rossz állapotban van, sok a lakatlan is közöttük. Szerencsére úgy tűnik, hogy a városvezetés azért felismerte, hogy értékes örökséggel van dolguk, és néhány házat már fel is újítottak, másokon meg már dolgoztak. Igazából, már az is szerencse, hogy maga az alsó városrész megmenekült a ’80-as évek elején, mikor Csebokszárinál felhúzták a hatalmas duzzasztógátat a Volgára, hogy ott vízierőművet létesítsenek. Állítólag közel 30 Volga-menti falucskának nem volt ilyen szerencséje, és azok a víz alá kerültek. Manapság a várost hatalmas betongátak védik a folyótól, és remélhetőleg Csebokszáriban is odafigyelnek a zsilip kezelői, hogy a felduzzasztott folyó ne mossa el a várost.

                 A városi skanzen szebbik portája

Aki „véletlenül” erre jár, az mindenképpen álljon meg itt egy fél napra, és barangolja be a domboldalt meg a vízpartot, mert nagyon hangulatos kis vidéki települést ismerhet meg.