Pedro, a fekete hajú, barna bőrű spanyol fiatalember SMS-ével indult a nap. Erika álmosan kitántorgott a konyhába, pillái halkan rebegtek. Csak egyetlenegy éjszakáról van szó... itt alszik nálunk a Szovjet utcában, tudod, a csótányok miatt. Hát persze, jöjjön csak, drágám, nyugtázta a férj. Akkor még nem is sejtették, hogy már az ebédjüket is együtt fogják aznap elkölteni, sőt, a föld alá is leereszkednek hamarost.

GCs-t, Globális Csótányirtást rendeltek el aznapra az „Aranyketrec”-ként is emlegetett nemzetközi kollégiumban, a szállóvendégeket pedig – nehogy a drasztikus rovarölőszerek kárt találjanak tenni egészségükben – megkérték, hogy töltsék máshol az éjszakát. Olaf, a biológia szakos norvég vendég a coachsurfing oldalán talált magának átmeneti hostot, Adele, a fürtös hajú, teltkarcsú, mediterrán szépség pedig udmurt barátaihoz kéredzkedett be. Csak a páli lányok maradtak a kollégiumban, fittyet hányva mindenféle felülről jövő szabályra és javaslatra.

Na jó, szóval lett egy szállóvendégünk, és ez – legalábbis egy napra – fel is pezsdítette társasági életünket. Pedrót ugyan csak estére vártuk, ő viszont elhívott minket ebédelni, és hozta magával a finn Villét is, ráadásul egy olyan étterembe vittek minket, amit eddig nem is ismertünk, és még az árai is rendben voltak. Pedróval és Villével amúgy ugyanarra az orosztanfolyamra járunk, úgyhogy örültem is, hogy egy kicsit tudunk beszélgetni, meg persze Áron is örült, olyan besavanyodott, már-már szobapenész életmódot éltünk magunkhoz képest az utóbbi két és fél hétben, hogy szörnyű.

(Finnek és főleg spanyolok amúgy tavaly is szép számmal jöttek Izsevszkbe – a granadai és az izsevszki egyetem között valamilyen különleges partnerkapcsolat van, innen is rengetegen mennek Granadába. Meg idén is, tavaly is jöttek még koreaiak, kínaiak, csehek, lengyelek, olaszok, németek, irakiak, aztán idén egy finnországi svéd, egy amerikai, egy németországi orosz, egy török, és ki tudja még, hányféle náció lakja a nemzetközi kollégiumot, szinte csak norvégok és pálik nem szoktak Izsevszkbe járni.)

Ebéd utánra viszont mi ajánlottunk programot a többieknek: menjünk fotókiállításra, „Megették a lelkemet” címűre, a Szent Mihály-székesegyház mögé. Az ajánlatra csak Pedro csapott le, Villének más dolga volt. A kiállításra amúgy maga a fotóművész, Lena Kasimova hívott meg bennünket. Lena egyébként Budapesten tanult 8 évig, még középiskolás korában jött Magyarországra, majd építőmérnöki diplomát szerzett a Műegyetemen. Izsevszkben viszont inkább fotóművészként dolgozik, már májusban is voltunk egy kiállításán, nagyon érdekes képeket készít. És persze kiválóan beszél magyarul.

A kiállítás egy ódon faház nemrég nyílt ajándékboltjában kapott helyet, épp abban, amelyikben fizikoterápiás kezelésem után megteáztattak a múltkorában a lányok. A tárlatvezető úr is épp teázott, amikor megérkeztünk, úgyhogy a boltos parancsára addig meg kellett néznünk a bolt kínálatát; volt ott minden, kalasnyikovos bögrék és hűtőmágnesek tömkelege, giccstől túlcsorduló dísztárgyak, de azért akadt egy-két ízléses dolog is, kötöttáru, „Izsevszki kirándulások” című cédé.

A tárlatvezető úr, amikor előkerült, parányi, mintegy 4 négyzetméteres helyiségbe terelt bennünket. Gyanakodni kezdtünk, ám hirtelen feltépte a padlón megbúvó kisajtót, hogy ereszkednénk le a mélybe.

Lent még gyanúsabb volt minden, a helyiség még szűkebb volt, mint a felette lévő, csak itt még hideg is volt és sötét és foszforszag, csak néhány méhviaszgyertya pislákolt a falmélyedésekben. Az úr egy padkára ültetett bennünket és magyarázni kezdett. A kiállítással együtt valójában a város új, Krezs nevű művészeti galériája is megnyílt itt a föld alatt. A krezs pengetős udmurt népi hangszer, elő is vett egyet a férfi, és a hangszer egyes részeinek szimbolikáját kezdte ismertetni, majd a kiállítás címe kapcsán megemlítette, hogy a megették a lelkemet udmurt mondás, akkor szokás mondani, ha valaki evett a tányérunkból.

Utána megnézhettük a fotókiállítást.

Négy fekete-fehér fotó állt egy-egy nyúlketrec hátuljában, egy-egy gyertyával szolidan megvilágítva.

Végezetül játszanom kellett a férfiaknak a krezsen; a tárlatos úr szerint a krezs női hangszer, meg is illetődtem.

Hatásos kiállítás volt, nagyon.

Este pedig crossfitedzésre mentem. Ugye az van, hogy még mindig keresem itt az ideális fitneszórát; valami olyasmit szeretnék találni, mint amilyenre otthon is járok, hogy jó intenzív és van benne sok állóképességi elem, futás és sokféle ugrálás. A crossfit pedig egy kicsit ilyennek tűnt az internetes keresésem alapján, és az is kiderült, hogy van egy tornaterem Metallurgban, a város északi peremén (közel a Homokos utcához, ahol Áron lakott még a Szovjet utca előtti időkben), na és ebben a teremben minden hétköznap tartanak crossfitórát este 6-tól, szerdánként pedig újoncoknak ingyenes az edzés.

A magát „exkluzív fitneszirányzatok tornatermeként” emlegető sportklub egészen valószínűtlen helyen volt, legalábbis nekem olyan kontrasztos volt a ház előtt a lócán üldögélő öreg nénik és az „Divatos európai ruhák” néven futó ablaktalan vasbódé látványa az exkluzív fitneszirányzatok gondolatával, hogy hajaj, dehát ez az ellentmondásosság az igazán izgalmas Oroszországban. A tornatermet meg alig találtam meg, mert egy alagsori, szocialista időket idéző gyermekklub egyik zugában bújt meg. Régivágású, csicsamentes teremben zajlott az edzés, az izmos Igor, két lány meg két fiú (akik hetente 5x járnak crossfitre) társaságában. Igor, az edző tök szimpatikus volt amúgy, iszonyú alaposan elmagyarázott egy csomó mindent a sportág lényegéről, nagyon odafigyelt a mozdulataimra és folyton kijavította, ha rosszul csináltam őket.

Ha jól értem, a crossfit alapkoncepciója az, hogy minél több készséget (állóképességet, erőt, koordinációt, egyensúlyérzéket, gyorsaságot, hajlékonyságot stb.) fejlesszen egyidőben, ehhez pedig hihetetlen nagy repertoárból választ gyakorlatokat, a súlyemeléstől kezdve az ugrókötelezésen és a kötélmászáson át a kézenállásban fekvőtámaszozásig, kb. mintha az iskolai tesiórai gyakorlatok lennének nagy mennyiségben, ismétlésszámban és variációban összekombinálva. (Én mondjuk egyáltalán nem vágyom arra, hogy kézen álljak meg kötelet másszak, a súlyemelést is csak mérsékelten kívánom, szóval volt is bennem némi kétség, mielőtt az órára jöttem.) Végül is abból állt ez a szerdai óra, hogy a lányokkal irdatlan golyóbisokat (kettlebelleket, orosz találmány amúgy) emelgettünk föl-le, féllábon és páros lábon, guggolva és egyenes térddel, meg fej fölé, hogy izgultam, rám ne essen, kezemből ki ne röppenjen, sorozatokat ismételgetve, én 8 kilóstól 15, illetve 2x10 kilósokig próbálkoztam.

                      Kettlebellezik (forrás: http://www.functionalhandstrength.com/)

A golyóbisemelgetés mondjuk jobb, mint a kézenállás, de annyira nem vagyok oda érte, meg jó lett volna még valamilyen gyakorlat, ugrándozás, ugrókötelezés (a fiúk olyat is csináltak) vagy hasizmozás, ilyesmi. Így végül tkp. kettlebellórán vettem részt, asszem, Igor nem akart túlzottan leterhelni így elsőre. Ennek dacára mondjuk még el is járnék az izsevszki crossfitórákra, az viszont már ellenük szól, hogy tulajdonképpen nem is 100 rubelbe kerül egy-egy alkalom, ahogy én hittem, hanem 250-be. Az izmos Igor még azt is mondta, hogy ezt a sportágat tkp. személyi edzések keretein belül volna érdemes elkezdeni, úgy 550 rubelbe kerülne egy alkalom. Ehhez hozzávéve azt, hogy kb. 40 percet kéne utaznom a "Vad sport" fitneszteremhez, nem nehéz a döntés, hogy inkább maradok az Apelsin aerobicórái (mostanában amúgy is jobbak voltak) meg a futás mellett (újabban Áron is kapható a futásra, kétszer már el is mentünk együtt futni).

Az edzésem után pedig söröztünk Pedróval, mutattunk neki képeket a téli Izsevszkről, egészen odavolt, aszonta, ő még csak néhányszor látott életében havat.