Az elmúlt posztokban többször megígértem, hogy folytatni fogom a bajkáli túráról a beszámolót. Nos, most megpróbálom újra felvenni akkori lendületünket és tovább mesélni a történéseket.
Az előző részben valahol ott hagytuk abba, hogy gyűrötten és kialvatlanul megérkeztünk Szljudjankába, és a vasútállomástól a környező hegyek felé vezető úton elindultunk a városszéli szállásunk felé. Leendő szállásadónkkal már előre leegyeztettük, hogy hajlandó-e fogadni minket reggel 9 óra tájban és szerencsénkre volt annyira emberséges, hogy ezt nem tagadta meg tőlünk. A frissítő langyos zuhany és a kellemes délelőtti szunyókálás reményében baktattunk felfelé az enyhén emelkedő utcán. Mikor a szállás környékére értünk, kicsit megijedtünk, mert egy eléggé lepattant lakótelepen találtuk magunkat, de végül a környék egyetlen felújított házában volt a kis hostel, ahol a tulajdonos hölgy soha nem tapasztalt kedvességgel fogadott minket.
Városszéli lakótelep
Amíg reggeliztünk és fürödtünk, házigazdánk lelkesen sorolta nekünk, hogy miket lehet itt csinálni Szljudjankában, és mivel egy kicsit fáradtak is voltunk, illetve az új úticélok és a szállás is nagyon megtetszettek, úgy döntöttünk, hogy módosítjuk a tervet, itt maradunk még egy éjszakára, és Bajkalszk helyett inkább a nem túl messzi Arsanba látogatunk el másnap. Ehhez be kellett újra mennünk a városközpontba, hogy helyet foglaljunk a buszpályaudvaron a másnapi arsani járatok egyikére, ugyanis hiába mennek oda kb. 20 percenként buszok, mind tele van, mert nagyon kedvelt kirándulóhely.
A gyorsbüfében elköltött ebédünk (inkább uzsonnánk) után szétváltunk, Anna cipőt akart venni magának, mi pedig elindultunk vissza a hegyekbe, hogy túrázzunk egy kicsit.
Régi gőzös a vasútállomás mellett
A város szélétől kis turistaösvény indult a hegyekbe, amely gyakran keresztezte a völgyben velünk párhuzamosan csordogáló patak útját. Az ösvény végén elvileg egy hegytetőre juthattunk volna ki, ahonnan bizonyára szép kilátás nyílt volna a tóra, de ehhez négy órát kellett volna csak odafelé gyalogolni, nekünk viszont összesen volt ennyi időnk a naplementéig, ezért abban bíztunk, hátha előbb is akad olyan kiszögellés, ahonnan fentről láthatjuk a Bajkál-tavat.
A közeli hegyek
Sajnos nem volt, végig mély völgyben haladt az út a sűrű erdőben, és végül csillapíthatatlan kíváncsiságunk miatt olyat tettünk, amit épeszű turista soha nem tenne: letértünk az egyetlen ösvényről, és a helyenként derékig érő nedves aljnövényzetben elindultunk „toronyiránt” fölfelé az egyik szomszédos hegycsúcsra. Mászás közben csak magamban átkozódtam, hogy ilyen őrültségre adtam a derekam, és végig azon rettegtem, nehogy felzavarjunk egy medvét a csörtetésünkkel. Ugyan ez is reális veszély volt, de csak később derült ki, hogy igazából mástól kellett volna tartanunk.
Hegyi patak
Mondanom se kell, hogy a csúcson szintén nem láttunk semmit, pedig jó hegyet választottunk, magasabb volt, mint a környezőek, de ennek a tetején is olyan sűrűn nőttek a fenyőfák, hogy a szomszéd csúcsokra is alig lehetett átlátni. Csalódottan lebaktattunk a hegyről és nagy örömünkre elsőre sikerült visszatalálnunk a turistaúthoz. Örömünk rövid ideig tartott, mert Era valami viszketést érzett a kulcscsontjánál. Egy kis kullancs volt az, már meg is kapaszkodott, nem tudtam onnan lesöpörni. Na, egyből lett is nagy riadalom, hiszen az oroszok állandóan a fertőzött kullancsaikkal ijesztgetnek minket, akárhányszor csak elhagyjuk az aszfaltozott utat. Megpróbáltam még ott helyben kiszedni, de nagyon erősen kapaszkodott, így inkább úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a városba, és megpróbálunk szerezni egy kullancscsipeszt valamelyik patikából.
A kilátás a csúcsról
Természetesen egy patika se volt már nyitva, ezért végül saját kézzel húztuk ki őket. Hármat-hármat szedtünk ki Erából és belőlem is, és még legalább ennyit kiráztunk a ruháink különböző ráncaiból. Eléggé meg voltunk ijedve, de szállásadónk próbált nyugtatni minket, hogy lehet rá itt olyan gyógyszert kapni (Jodantipirin), amellyel állítólag megelőzhető az agyhártyagyulladás.
Másnap szintén csak ketten utaztunk Erával, Anna pihenni szeretett volna még egy kicsit. Bezsúfolódtunk a számunkra kijelölt mikrobuszba és vártuk, hogy végre Arsanba érjünk. Era sajnos nem érezte magát valami túl jól az út alatt, berezeltünk, hogy biztos máris kijöttek az agyhártyagyulladás tünetei. Ez eléggé rányomta a bélyegét erre a napra.
Útban Arsan felé, a Szaján hegység
Arsanban első utunk a gyógyszertárba vezetett és gyorsan kiváltottuk a javasolt gyógyszert, sőt a patikus még egy doboz antibiotikumra is rábeszélt minket, bár nem volt világos, hogy pontosan miért. (Oroszországban az antibiotikumok nagy részét is vény nélkül lehet kapni.) Mindezek után a falucska legérdekesebb látványossága, a buddhista kolostor felé vettük utunkat.
A kolostor a falutól kicsit kijjebb, az erdőben egy kis tisztáson fekszik. Az odafele vezető úton érdekes kőrakásokat vettünk észre, de hogy pontosan milyen célból emelték őket, azt nem sikerült kideríteni. Eddig ilyeneket csak magashegységekben láttam, akkor, ha jól emlékszem, azt mondták, hogy amolyan áldozat vagy tisztelgés a hegyi szellemeknek. Valószínűleg itt is hasonló kultikus indíttatásból készítették őket.
Érdekes kőhalmok
A kolostort nagyon érdekesnek találtuk, korábban még sosem jártunk buddhista templomban, és hogy ilyennel pont Oroszországban találkozunk, az nagyon különös volt. A buddhizmus amúgy az ország keleti felében egyre népszerűbb manapság, de ez a kolostor nem az újkeletű divathullámnak köszönheti a létét, mivel már a forradalom előtt is éltek ezen a helyen buddhista szerzetesek, csak nekik valahogy sikerült elkerülniük az általános templomrombolást.
Sztúpák
Nehéz bármit is lefotózni pózoló oroszok nélkül
A kolostor után visszasétáltunk a központba, hogy mi is felkeressük az Arsan fő vonzerejét adó gyógyvizű forrásokat, de egy kiadós esőzés egy időre egy kis nyitott pagodába kényszerített minket. Mikor már úgy éreztük, hogy kellően csillapodott az eső, azért tovább indultunk, hiszen kíváncsiak voltunk.
Ideiglenes menedékünk
Forrásvizet két helyen lehet vételezni, a fürdőház oldalából kinyúló csövekből, és kicsit följebb, a patakban kialakított kis kútból. A fürdőháznál a különböző csövekből különböző hőfokú víz csurdogál, a 11 fokostól egészen a 43 fokosig. Az itt nyert vizet általában megisszák. A patakban álló kút vize a szállásadónk szerint a szem gyógyításához használható.
Esőben is hosszú sor állt a vízért
Kívánságszalagok mindenfelé
A gyógyhatású víz és a tiszta levegő miatt természetesen a wellness turizmus minden szükséges eleme is megtalálható a faluban. Már a ’20-as években építettek ide egy többszáz férőhelyes szanatóriumot. A patakhoz vezető úton a folyamatos eső ellenére is kitartottak a mindenféle gyógyfüveket áruló árusok, és volt természetesen bazársor is, sok különleges mongol termékkel, hiszen a mongol határ innen már csak 300 kilométerre van. Legfőbb portékájuk a teveszőrgyapjúból készült holmik, zoknik, kesztyűk, lebernyegek, melyek bizonyára nagyon melegek, de az áruk eléggé borsos volt.
Zsibvásár
Késő délután Szljudjankába visszatérve sétáltunk még egy kicsit a Bajkál-tó partján, ahol a természet szépségéhez képest méltatlan állapotú szocialista park fogadott bennünket, a parton végighúzódó vaskos beton mellvéddel. Mindezek ellenére az itt eltöltött két nap alatt a városka valahogy mégis kellemes benyomást keltett bennünk. Olyan igazi csendes, Isten háta mögötti kis település, amely csodálatos természeti környezetben helyezkedik el. A település egyébként az itt bányászott anyagról, a слюд-ról - vagyis csillámpaláról - kapta a nevét. Este kaptunk is egy-egy csillámpala-darabkát a házigazdánktól emlékbe.
Régi ház Szljudjankában
És hogy még valami happy end is legyen ennek a betegeskedéssel fűszerezett posztnak a végén, annyit még elárulok, hogy a szállásunkra visszatérve derült ki, hogy Era egyelőre csak egy enyhébb gyomorrontást kaphatott, ugyanis Anna is egész nap rosszul volt ugyanolyan tünetekkel, pedig benne nem is volt kullancs. Végül arra jutottunk, hogy az előző napi gyorsbüfés hal lehetett az oka a rosszullétnek, ugyanis mind a ketten azt ették korábban. Milyen jó, hogy én a kotlettet választottam… :)
A Bajkál a beton mellvéden túl
(A kullancs-sztori hazaérésünk után mondjuk tovább folytatódott, Erának hetekig hőemelkedése és egyéb tünetei voltak, agyhártyagyulladás- meg Lyme-kór-kivizsgálásokra rohangált, de végül megnyugtatták, hogy valószínűleg csak valami kisebb fertőzést kapott el azoktól a távol-keleti vérszívóktól.)