Aszonta az Áron, hogy írjam le én, hogy milyen nehézkesen jutottunk el arra a csodás helyre két hete, és milyen keserves volt a visszaút is onnan. És még azt is javasolta, hogy legyen a poszt címe az, hogy „Minden a terv szerint halad”, mert van egy ilyen című orosz szám, amit mind a ketten eléggé megszerettünk (bár csupa ilyen hörgős előadásmódos verzióját találtam csak meg a youtube-on), és mert valójában tökre nem is a terv szerint ment egy csomó minden.

Hát már vagy két héttel az utazás előtt egyeztettünk az orosz távárisokkal, hogy jó, akkor szeptember utolsó hétvégéjén irány az Urál, és jól rákészültünk, pl. szóltunk az egyetem nemzetközi osztályán, hogy elmegyünk (mert enélkül nem szabad 1 napnál többre elhagyni Izsit), Áron vásárolt pirogokat és banánt és joghurtot a hosszú útra, az oroszok szereztek utánfutót, mert ők a biciklijeiket is hozni akarták, én előszedtem a túrabakancsomat, ilyenek. Hosszasan egyeztettünk az orosz fészbúkon arról, hogy hány autóval és milyen elosztásban megyünk, hol lesz a szállás (a nemzeti park területén lévő faházakat már jó előre lefoglalták mások, így kényszerültünk a 17 km-rel arrébb fekvő Mihajlovszkba), megtárgyaltuk az időjárás-előrejelzést, mindent. Azt persze nem, hogy hánykor és honnan indulunk majd pénteken, de hát kezdjük már megszokni, hogy az időpontokat és helyszíneket meglehetős rugalmassággal kell itt kezelni (illetve nem és nem, én nem tudom megszokni, de erről külön posztot kellene majd írnom).

Hanem az indulás előtti este gyanúsan hallgatott minden orosz a vkontaktyén. 22 órakor nem bírtam már tovább, felhívtam Ljohát, és hát nem kiderült, hogy a három sofőrből (és autótulajdonosból) kettő úgy tűnik, hogy mégsem tudja hátrahagyni a munkát, vagyis vagy nem megyünk, vagy vonat-busz-verzióban kéne gondolkodnunk (ami egy éjszakányi vonatozást és még néhány órányi buszozást jelentene, vagyis csúszna az egész dolog, már ha egyáltalán sikerülne még jegyet kapnunk a másnap éjjeli vonatra). Ja, és a lefoglalt szállás helyett mindez sátrazást is jelentene, bár az tulajdonképpen nem volt teljesen világos, hogy miért (a sátrazás meg sátrak, hálózsákok, paplanok és felfújható matracok cígőlését vonná maga után). Ja, ha sátrazás, akkor én kösz, nem, mondtam Ljohának tavaly májusi vadkempingezős élményeinktől még mindig borzongva.

Na, ebből se lesz semmi, gondoltam, de legalább alhatok holnap (Áron viszont a bosszúságtól már azt kezdte el forgatni a fejében, hogy azon nyomban vesz egy autót). Reggel viszont az a hír várt minket a vkontaktyén, hogy mégis el tud szabadulni a két sofőr, találkozunk 14 órakor Artyomék háza előtt. Áron autóvásárlása így határozatlan időre ismét elodázódott, 14 órakor elkezdett gyülekezni a 11 fős utazóközönség, 15:20-kor már sikerült is elindulni 3 autóval, egy spániellel és egy lószállítónyi méretű utánfutóval, és a 610 km-ből az első 130-at szép komótosan, 3 óra alatt meg is tettük. Oroszországban egyrészt nem nagyon vannak autópályák (ha vannak is, azok biztosan nem errefelé), másrészt az utak állapota sem tesz lehetővé észveszejtő száguldást (az egyik, több kilométer hosszú szakaszon pl. kis vasbetonlapokból volt kirakva csinosan az út, rázott is, mint a fene), harmadrészt a srácoknak hol fagyizni, hol vásárolni támadt kedvük.

                Itt már vagy egy órája szarakodunk

21 óra körül (ami az ottani időzóna szerint tulajdonképpen már 23 óra volt) aszonta a Danyil, hogy a főnöke tud egy rövidebb utat az erdőn keresztül (a főnök rendszeresen utazgat errefelé, szóval tudja, mi a stájsz), nosza rövidítsünk, 90 km-t nyerünk vele. Nosza elindultunk a földúton, bele az erdőbe meg a nagy orosz éjszakába, át is futott persze az agyamon, hogy noooormális?! – Hát persze hogy nem, néhány km után máris méretes dagonya állta az utunkat. Kiszálltunk az autókból, nézegettük a dagonyát és az utána jövő emelkedőt, tanakodtunk, végül nekiveselkedtek a sofőrök és szépen áthajtottak rajta/mellette, még a mi autónk is átevickélt rajta a böhöm utánfutójával. Csak Násztya autójának lyukadt ki a kereke, beleállt valami szög az emelkedőn.

Kerékpumpálás után mentünk még vagy 2 km-t, de akkor az út szép lassan kezdett elfogyni, bozóttá, kátyúkká, dzsindzsává alakulni, konzíliumot kellett hát tartani, hogy visszaforduljunk-e. Keskeny, posványos erdei úton persze nem olyan könnyű autóval visszafordulni, lószállítónyi utánfutóval pláne nehéz, úgyhogy – hogy szurkolhassunk a sofőröknek, meg hogy a fiúk abajgathassák az utánfutót – kiszálltunk mindannyian az autókból, csak Csárli, a spániel maradt a kocsiban.

Bár ne maradt volna, vagy legalább szedte volna ki Ljoha a slusszkulcsot a zárból! Csárli ugyanis ügyesen lenyomta belülről az autó központi zárját. Álltunk és bámultuk hát a kinyithatatlan autót a sötét éjszakában, a nagy orosz rengetegben. A horrorfilmek is így szoktak kezdődni, jegyezte meg Szása.

Törték a fejüket erősen a fiúk, hogy hogy nyissák ki úgy az ajtót, hogy ne kelljen betörni az ablakot. A bal hátsó ablak szerencsére résnyire nyitva maradt, kampós spárgákat eszkábáltak a fiúk, azzal próbálták nyitogatni a zárat, sikertelenül, majd fém mérőszalaggal nyúlkáltak a bal hátsó ajtónyitóhoz, úgy se ment. Egy fertályóra elteltével végül Artyomnak sikerült a jobb első ajtózárat a mérőszalag beakasztós végével megragadnia és meghúznia, Szezám tárult, és már nyargalászhattunk is vissza a korábbi dagonyán át az eredeti úthoz, nagy üdvrivalgások közepette.

                Csárli, te drága

Innen még nagyon sokat kellett utazni, összesen majdnem 14 órát töltöttünk az úton, vagyis izsevszki idő szerint hajnali fél 5-re, azaz helyi idő szerint reggel fél 7-re értünk a szállásra. Szegény sofőrünk, Artyom egyedül vezette végig az utat, mondta is, hogy az utolsó 2-3 órát tkp. szinte félálomban nyomta le (pedig Tánya az anyósülésről percenként tette fel neki a kérdést, hogy alszik-e, és percenként javasolta neki, hogy ne aludjon).

                Volt hangulat

Amilyen sok energiába és időbe került az első éjszaka, hogy ablakbetörés nélkül sikerüljön kinyitni a kocsiajtót, olyan eleganciával és határozottsággal törte be a kocsiablakot második este a seggré ööö… kapatos Ljoha.

Ljoha ugyanis már a szálláson való sörözés-pálinkázás-konyakozás elején (illetve, minthogy a kutyásokkal való szolidaritásból nem jött be a nemzeti parkba, neki már nem az elején) eltökítette valahová a kocsikulcsát, az autója szirénája viszont valami miatt beindult, és Ljoha ezúttal nem tökölődött, hogy hozzáférjen a műszerfalhoz. Össze is karistolta szegény jól a kézfejét, ügyeletre kellett vinni azon nyomban, csinos kötéssel tért vissza hozzánk poharazni.

A visszaút is kafa volt. Előző este megittuk a maradék sört és pálinkát az oroszokkal, mondjuk a sofőrök ebben ezúttal nem tartottak velünk, mert jó időben lefeküdtek aludni. Viszont azt sem hagyták meg, hogy másnap hánykor akarnak indulni (illetve Násztya állítólag emlegetett korábban valami reggel 7 órás indulást Tányának). A többi orosz végül azt javasolta, hogy keljünk föl mindannyian 7-kor, felkelés után walkie-talkie-zzunk egyet egymással, szedelőzködjünk, és fél 9-9 körül már biztosan el is tudunk indulni. Hárásó, mondtuk Danyilnak, Ljohának és Zsenyának, és nehézkesen ugyan, de mi magyarok mindannyian fel is keltünk reggel 7-kor.

Az oroszok felől viszont egészen 9-ig nem jött hír, a vókitókizásunk válasz nélkül maradt, sejthető volt, hogy aluszkálnak még az aranyosak, mi meg vártunk és jobb híján a Nácionálnájá Geográfícseszkájá adót néztük, ahonnan megtudhattuk, hogy a nők ügyesebbek a színek különböző árnyalatainak megkülönböztetésében, a férfiaknak viszont a térérzékelésük jobb. Majd’ szétvetett a düh, hogy az oroszok a megállapodásunk ellenére még alszanak, mert nagyon nem tartom korrektnek az ilyet (viszont ugye sajnos nem túl szokatlan eljárásmód ez errefelé), később rá is pirítottam Zsenyára, ki is derült, hogy fél 9-kor keltek csak fel mindahányan, de a szemrehányásomra csak annyit vetettek oda, hogy jaj, hát majd alszom a kocsiban. (Ilyenkor egyébként mi van? Megbeszéljük, hogy másnap 7-kor kelünk, majd mégsem állítja be senki az ébresztőóráját?)

Na, szóval 10-kor indultunk, és mentünk szépen, rendben, egész nap, időnként megálltunk, hogy pisiljünk, meg hogy Ljoha ablakát, ami persze nem lett újraüvegeztetve, újra és újra beragasszák a fiúk az átlátszó ragasztószalaggal.

                Ilyen vécék dobták fel útközben a hangulatunkat

Este 6 körül, amikor már csak mintegy egyórányi útra voltunk Izsevszktől, nagyot döccent az autónk. Ah, biztos csak egy kátyúba mentünk bele, gondoltam, de valójában egy kisebb karambolt éltünk át, ugyanis belementünk szegény Ljoha autójába. Artyom rendszámtáblája lefittyedt, Ljoha lökhárítója behorpadt, csomagtartófedele eldeformálódott, jobb hátsó lámpájának búrája megrepedt. A rendőrség csak 3 óra múlva tud kijönni helyszínelni, dávájtye, várjunk addig a forgalmas útkereszteződésben – mondták a barátaink, mi meg próbáltunk beletörődni a helyzetbe. Fél–háromnegyed órányi várakozás után viszont mégis úgy döntöttek a fiúk, hogy jobb lesz, ha lefotózzák a baleseti helyszínt meg az autóik károsodást szenvedett részeit, és mi magunk megyünk a rendőrségre. Így kerültünk hát hétfő este 7 körül a votkinszki közlekedésrendészetre, ahonnan 9 felé szabadultunk csak el, pedig csak néhány szerencsétlen lézengett ott rajtunk kívül.

Szegény sofőrök – főleg Ljoha –, mint látható, nem jártak túl szerencsésen a kirándulás alatt (azt nem is írtam, hogy Ljohát az odaúton még meg is bírságolták, mert a hátsó rendszámtáblát megvilágító lámpája nem égett). De már elterveztük, hogy megvigasztaljuk őket egyik hétvégén némi túrós csuszával vagy rakott krumplival. Mert hogy ilyen ételeket ők még csak hírből sem ismernek.

               Ljoha lábat lógat és ablak"üveget" villant a "Kuba" kemping előtt