káma-túra

Minthogy ittlétem során ma harmadízben történt meg, hogy a pénztáros néni leteremtett, sipákolt, lealázó hangnemben fejhangfélén visongott nekem az egyetemi menzán, amiért 1000 rubelessel mertem fizetni százvalahány rubelnyi kajáért ("ócseny plóha"), valahogy muszáj megvigasztalnom magam. (A múltkor, amikor ötvenrubelessel merészeltem fizetni a 17 rubeles sütiért és persze baj volt, már megmagyaráztam neki – "inágdá jeszty, inágdá nyet" –, hogy ez olyan, hogy néha van az embernél megfelelő címletekben megfelelő összeg, máskor meg kénytelen nagyobb címlettel fizetni, de akkor kicsit túl is reagáltam a dolgot, ezért ma visszafogtam magam, és nem szóltam be neki. Mindez az egyetemi tanároknak külön fenntartott étkezőrészlegben történt, hát micsoda kifinomult modor, aztaszentit. (Amúgy itt majdnem mindig, mindenhol kérik az aprót, hát persze, könnyebb is úgy kivonni.))

                        Ócseny plóha! (Forrás: http://www.vokrugsveta.ru/encyclopedia)

Na jó. Ráküldöm a visongó nénjére az udmurt transzformereket, oszt azoknak sipákoljon az apró miatt!!

Írtam is egy cikket a nyest.hu-ra (többek között) az udmurt transzformerekről:

http://www.nyest.hu/renhirek/udmurt-kepregeny-magyar-szerzo

A fitneszklubban viszont rám mosolygott a recepciós, az edző meg – minthogy kiderült, hogy külföldi vagyok – odajött hozzám pár szót váltani, hát ilyen kedvesek is voltak ma velem.

Aszonták, Iszakovóba ké' menni haknizni, és mentünk, biztonsági öv nélkül, mínusz 25 fokban.

Iszakovo Észak-Udmurtiában, Glazov szomszédságában, a Balezinói járásban fekszik, több falu összevonásával alakították ki.

A "haknizás" szót Áron találta ki azokra a helyzetekre, amikor mindenféle iskolákba hívnak, ahol Magyarországról, a magyar nyelvről és kultúráról kell beszélnem és képekkel, esetenként körjátékokkal, dalokkal és furulyaszóval szórakoztatnom a népeket (az a legjobb, amikor egyszerre énekelünk ketten Áronnal, esetleg én furulyázok, ő énekel – az utóbbi években már-már aszittem, hogy zenei karrierem elakadt annál a pontnál, amikor általánosban a "Kis pej lovam az út mellett mind fellegeli a füvet"-et a volt Doktor Sándor utcai volt Polyák Károly volt Úttörőházban kánonban elfurulyáztuk a barátnőmmel, és "dicséret"-ben részesültünk).

Sokat írtunk már síelésről, vonatozásról és buszozásról, de egyelőre még egy szó sem esett az itteni autókról, pedig van belőlük bőven.

Az utakon alapvetően kétféle autóval találkozhatunk, a felénk is ismert modern nyugati és japán márkák termékeivel, és a szocialista érából itt maradt típusok továbbra is gyártott, esetenként kicsit továbbfejlesztett típusaival. Elsősorban ezeket most szeretném, inkább csak képes albumszerűen, bemutatni. Haladjunk talán a legkisebbektől egészen a posztszocialista luxusig!

Első delikvensünk az orosz háziasszonyok és a kispénzű emberek "kedvence", az OKA. A már-már mopedautónak is kategorizálható jármű a VAZ konszern terméke. Szükség esetén négy személy nyomoroghat a kis fém bódéban, melyet egy 750 cm3-es benzines motor hajt. Az OKA-t Amerikában elektromos motorral szerelve, városi kisautónak kínálják. Vajon mennyi fogyhat ott belőlük?

A második képen a modern Orosz autóipar jeles képviselője, a Lada Kalina. A képen éppen a lépcsőshátú változata látható, de kapható 5 ajtós és kombi verzióban is. Az 5 ajtós Kalina engem nagyban emlékeztet az első szériás Fiat Punto-ra, de biztos csak véletlen a hasonlóság. Ezekből a Kalinákból egyébként elég sok van az utakon, gondolom ezt szánták az oroszok a helyi népautónak. 1,4-es és 1,6-os benzines motorokkal kínálják. Az alapváltozat már 277.000 rubeltől kapható.

Régi ismerős a "kockalada", vagyis a 2107-es. Mintha a 25 évvel ezelőtti Merkur katalógus elevenedne meg a szemünk láttára. Új autók gördülnek ki az izsevszki gyárból és tartanak új gazdáik felé. Sok újítás nem történt rajtuk, mindössze annyi, hogy a korábbi motort felfúrták 1,6-ra és injektor biztosítja a jobb keverékképzést. Az itt készülő kombi változatok szintén megkapták a nagy hűtőrácsos orrmaszkot, így egy kicsit pofásabban néznek ki. Nagy kedvenc az ezüstmetál kivitel, melyhez már 191.000 rubel befizetése után hozzájuthatunk.

A festés senkit ne tévesszen meg, Lada Samarát nem csak a rendőrségnek gyártanak. Aki ilyenfajta időutazásra vágyik, maga is hozzájuthat a Lada szalonokban röpke 273.000 rubel kicsengetése után.

Maradva a Lada márkánál, a fenti képen a 2110-es modell (110-es) látható. Határozottan jellegtelen kinézete van, ám technikailag valamivel fejlettebb színvonalat képvisel, mint a mellette parkoló 2107-es. Egyes típusait már 16 szelepes, 1,6 literes, injektoros motorokkal szerelik, melyek már az Eoro3-as környezetszennyezési normát is kielégítik. Szintén kapható kombi (111) és ferdehátú (112) kivitelben is. Egy új 110-ért kb. 280.000 rubelt kérnek a kereskedésekben.

                forrás: www.zavodi.ua

Hogy kicsit megtörjük a Ladák hegemóniáját essen itt pár szó az izsevszki autókról is, az Izsekről. A gyár - talán nem véletlenül - otthon ismertebb motorkerékpárjairól. Autógyártásban nem a legkifinomultabb típusok gördültek itt le a szerelősorokról. Elsősorban a korábbi Moszkvicsok kombi és dobozos kisteherautó változatait gyártották itt. A kockalada dobozos változata továbbra is itt készül. A képen egy kései modell, az Izs Oda látható, mely a nálunk Aleko néven forgalmazott Moszkvics továbbfejlesztett változata. Az Izs gyár specialitása volt még, hogy gyártottak négykerék meghajtású személyautókat is.

Az Izs gyárban saját név alatt csak a Lada kisteherautót gyártják, a többi gépsoron a 2107-es Lada széria különböző (elsősorban kombi) változatai készülnek. A másik két soron Kia Spectra és Kia Sorento autókat szerelnek össze. A gyárról szóló 2009-es prezentáció alapján még nagy mértékű kihasználatlan kapacitások szunnyadnak a gyárban, így ki tudja, lehet látunk még újra Izs autókat is az utakon.

A korábbiaktól valamivel újabb és nagyobb típus a Lada Priora. Igazi középkategóriás autó orosz módra. Mondjuk vehetünk ilyet VW Golf vagy Renault Mégane helyett. A dizájnra itt is kár vesztegetni a szót, viszont műszakilag próbálják tartani a nyugati gyárak által diktált tempót. Ugyanazt az Euro3-as motort kapja, mint a 110-es széria, viszont ezekben az autókban már ABS-el ellátott fékrendszer és vezető oldali légzsák is van. A képen a ferdehátú változat látható, de ezt is gyártják lépcsős hátú és kombi kivitelben is. Kezdő ára 289.000 rubel.

Ismerős a forma, de valami azért mégsem stimmel! No, igen, a szorgos orosz mérnökök betoldottak még vagy 40 centit a régi Nivába, hogy négyajtós családi SUV-ot készítsenek belőle. Azért nekik sem ment el teljesen az eszük, mert a "hagyományos" Niva szintén kapható. A régi 1,7-es benzines motoron nem sokat babráltak, mindössze annyit, hogy ez is kapott egy injektort a porlasztó helyett. Katalógusadatok szerint így már megelégszik átlagban 11,5 liter benzinnel és akár 140-el is roboghatunk vele. Ezt a fogyasztást talán a gyártó is soknak gondolhatta, így létezik gyárilag vegyes benzin-gáz üzemű változat is. Ára a különböző felszereltségtől függően 307.000 rubeltől egészen 364.000 rubelig terjed.

A látszat ne tévesszen meg senkit, ez is egy Niva! Csak ez nem Lada, hanem Chevrolet, bár állítólag a doboz alatt a technika szinte teljesen megegyezik a Ladáéval. Végül is, minek változtatni egy jól bevált recepten! A fotón egyébként jól megfigyelhetők az orosz autótuning elhagyhatatlan kellékei. Először is a fekete műanyag orrspojler, mely minden típusra kapható és ami a legrandább autó megjelenését is csak rontani tudja. Hasznossága gondolom egyenlő a nullával. Aztán az oldalablakokra felhelyezett légterelők, melyek szintén nem esztétikusak, de legalább tényleg jól jöhetnek nyáron, a résnyire nyitott ablak mellett. Végül a hátsó üvegek sötétre fóliázása. Vicces, mikor egy kopott Zsiguli hátsó ablakai vannak befóliázva, mintha rendszeresen ott szállítanának VIP vendégeket. A Chevrolet emblémát egyébként borsosan meg kell fizetni, már az alapmodell is 444.000 rubelbe kerül míg a csúcs- kereken 100.000-el több.

                forrás: www.cardriver.ru

Ha már a csúcsokat emlegettük, akkor jöjjön az orosz terepjárógyártás királya, az UAZ Hunter. Nem más, mint a klasszikus UAZ-469-es szelidített változata. Azért egy nagy UAZ-rajongó se ijedjen meg, nem a terepjáró képességeit fogták vissza, csak néhány élt lekerekítettek rajta, hogy felhasználóbarátabb legyen. Egyedül a motorokat cserélték egy kicsit korszerűbbre, így most már diesel-erőforrással is kapható. Nem kell tehát a félig szétrohadt matuzsálemek újraélesztésével bajlódni, elég befáradni egy UAZ márkakereskedésbe és kitölteni a csekket legalább 395.000 rubelről. Aki még nagyobb, kényelmesebb UAZ-ra vágyik, annak a cég új termékét, a Patriot-ot tudom ajánlani, ami szerintem erősen hasonlít a '90-es évek japán terepjáróira.

Mikor Izsevszkbe értem, furcsállottam, hogy a nálunk szinte már teljesen eltűnt UAZ kisbuszból mennyi szaladgál itt az utcákon. Ilyenek a rendőr furgonok, a mentőautók, a postai csomagszállítók, vannak belőlük speciális pénzszállító páncélautók és gyerekeket szállító kisbuszok is. A magyarázat egyszerű, továbbra is gyártják ezeket az idejétmúlt járműveket. A technikai alap mindegyiknél ugyanaz, de a felépítmény a platós teherautótól, a személyszállító kisbuszon át egészen a mentőautóig minden lehet. A technikai ráncfelvarrás és a modernizált 2,7 literes benzines motor ellenére is igen lomha maradt ez a kisbusz, mivel maximum 127 km/h sebességet ír a gyári brossúra. Ára ellenben egész baráti: 415.000 rubeltől indul.

Végül, de nem utolsó sorban, az orosz luxuslimuzin, a Volga (GAZ). A képen a 2000 és 2004 között gyártott 3110-es típus látható. Ezeket 2,4 literes szívó, illetve 2,3 literes injektoros 4 hengeres motorokkal gyártották. Az injektoros valamivel takarékosabb, megelégszik átlagban 11 literrel 100-on, viszont sokkal erősebb, 130 lóerős. Végsebessége a 170 km/h-t is eléri, amit azért a hepehupás orosz utakon jobb nem kipróbálni.

Ez itt az utoljára gyártott Volga típus a 31105. 2004-től 2008-ig gyártották őket. Egy külföldi autókkal foglalkozó honlap szerint még most is gyártják, de én nem találtam se új Volga árakat, se 2008 januárinál fiatalabb Volgákat a neten. Szerintem ők tévednek... Amúgy kár ezért a csúnya orrért, mert egyébként már egész modern autónak lehetne mondani. Van benne ABS, légzsák és lehetett a Setyr-től vett dízel motorral vagy a Volga erőforrásoknál korszerűbb Chrysler és Toyota benzinesekkel is rendelni.

Ezen a képen pedig két luxus Volga látható (GAZ-3102) fehér színben. Ezzel a karosszéria változattal kezdték el gyártani a 31-es sorozatot 1982-ben, mely leváltotta a nálunk ismertebb 24-es sorozatot. Ezt a típust azóta is megtartották, mint amolyan prémium kategóriás kivitel. A képeken ugyan pont nem látszik, de a nagy krómozott hűtőrácsa miatt valóban impozáns látványt nyújt egy ilyen orosz tepsi. Konkrétan a jobb oldalon állóval utaztunk ebbe a kis faluba iskolát látogatni, és mondhatom, igen kényelmes volt. A használt Volgák ára egyébként elég változó. Az egyszerűbb 3110-es modellből már 70.000 rubelért lehet használhatót találni, az újabb 31105-ösök 160.000 alatt nem igen vannak, de a legfiatalabbakért akár 300.000 fölött is kérnek.

A fotón egyébként látható még két másik jellegzetes orosz jármű is, a PAZ kisbusz (bal oldalt, sárga) és a КАвЗ kisbusz (fehérben). A PAZ-okat még gyártják, a КАвЗ-ról nincs információm.

                forrás: www.driver2.ru/lifan/smily/smily/philip1

Következő autónk már nem orosz, hanem kínai. Az orosz piacon erőteljesen nyomulnak az eddig ismeretlen kínai gyártók. Az egyik legviccesebb példány a képen is látható Lifan Smily, ami tulajdonképpen a Mini koppintása. A Lifan márka mellett még választhatunk a Geely, a Great Wall, a Chery, és a Haima márkák kínálatából is, ha olcsó, de nyugati színvonalhoz közelítő nívójú autót szeretnénk vásárolni. 400.000 rubel körül szinte bármelyik gyártótól hozhatunk el új autót. A Smily kezdő ára pl.: 280.000 rubel, míg a lentebb látható Chery Indis 370.000 rubel.

Képem ugyan nincs róluk, de végezetül mindenképpen meg kell említenem az itt közlekedő használt japán autókat. Ezek gyakran kizárólag japán piacra készült, jobbkormányos változatok. Egész Ázsiát átutazva jutnak ide, hogy aztán itt leljenek új gazdára. Elég vicces volt például, mikor taxit hívtunk és egy ilyen japán autó jött értem és én a vezető helyére szerettem volna beszállni. Egy-egy különlegesebb típus esetén még talán érthető is, hogy megveszik ezeket a jobbkormányos autókat, hiszen jól lehet velük villogni, de mikor jobbkormányos Daewoo Matizt láttam az utcán, akkor már tényleg értetlenül álltam a jelenség előtt.

Hirtelen ennyit sikerült összeszednem a helyi járművekről, remélem nem volt túl unalmas és kommentekben szívesen válaszolok a speciális kérdésekre. Az árakat inkább rubelben adtam meg, mert a forint mostanában erősen hullámzik, a rubel pedig határozottan erősödik. Az írás megjelenése pillanatában 7,3 Ft-ot ért egy rubel.

Jöjjön hát a sokadik poszt a hidegről, jégről-fagyról és a város kínálta jeges-havas lehetőségekről.

Végre találtunk Áron lábára méretezett sífutóbakancsot, összeállt hát a sífutó-felszerelésünk és − ugye sporthiányomat is enyhítendő − a múlt szombat előtti szombaton el is mentünk a Kirov-parkba kipróbálni. És tegnap megint.

                Síállok

Olvassuk a híreket, halljuk az otthoniaktól, hogy általános riadó van Magyarországon, jön a szibériai hideg! Akár -15 fok is lehet éjjel! Ezek szerint az otthoni nyúlós időt végre felváltja az igazi tél?

Azt hiszem, ezzel egy időben, hozzánk is beköszöntött a télnek a zordabbik fele. Ma reggel arra ébredtünk, hogy a konyhában a tegnap esti pelmenyfőzés miatt keletkezett pára ráfagyott a kétrétegű, hőszigetelő ablak belső oldalára. Tegnap próbáltam kiszellőztetni főzés közben, de ahogy kinyitottam az ablakot, megállt a forrásban a víz. Hát inkább becsuktam, szerettem volna már vacsorázni.

               Jeges az ablak

Nem tudom pontosan, hogy nálunk milyen hideg van, mert a karácsonyra kapott kültéri hőmérőt eddig még nem sikerült felszerelni. Fel kéne ragasztanom a műanyag ablakkeretre kintre, de a pillanatragasztó a hidegben nem kötött meg, inkább csak ráfolyt az ujjamra (ott persze aztán megkötött). Most a hőmérő a buszablakok belső párkányán fekszik és jelenleg -22-t mutat, ami azt jelenti, hogy kint néhány fokkal hidegebb van. A szomszédos "Udmurtenergo" épületén a hőmérő például -27 fokot mutat, míg a netes meteorológusok -30 fokot jósoltak mára.

A hideg időjárást már a lakásban is érezni, úgy tűnik, a távfűtés elérkezett a teljesítőképessége határára. Nappal pulóvert kell már húznunk magunkra, este pedig hosszú pizsamákban alszunk a vastag paplan alatt. Era már vésztartaléknak elővette a hálózsákomat is és időnként azt is magára teríti. Kezd megmutatkozni a kis hálószoba előnye, mert ezt legalább be tudjuk lehelni ketten.

A fürdőszobában a legzordabbak a körülmények, ott ugyanis nincs fűtés. Hiába belső helyiség, az egyik fala határos a lépcsőházzal, azon keresztül hűl. Én már beköltözésünk óta szorgalmazom, hogy vegyünk egy kis hősugárzót oda, de Era nehezen adja be a derekát. Persze, ő jól elvan, mert hetente többször fürdik és szaunázik a fitnesszedzései után, ha pedig mégis itthon zuhanyzik, akkor azt olyan forró vízzel teszi, hogy nekem az már kellemetlen. Én viszont gyorsan és dideregve mosdok addig, amíg nem lesz melegebb. Remélhetőleg a hideg Erát is meggyőzi, hogy nem annyira balesetveszélyes egy elektromos berendezés a fürdőszobában.

                Álmaim netovábbja     (a kép a www.shophunter.eu oldalról származik)

Ha kimegyünk az utcára, alaposan fel kell öltöznünk. Legalább 4-5 réteg ruha van rajtunk: póló, ing, pulóver (egy, esetleg kettő), és a kabát. A kabát alatt nincs is baj, nem is ott szoktunk fázni, hanem ami abból kilóg, az ujjaink vége és az orrunk. -15 fok alatt már néhány perc séta után elkezdenek átfagyni. A bajszomon és a szakállamon 20-30 perc után elkezd zúzmara képződni, ami elég fura érzés. Hiába süt a nap és gyönyörű az idő, már nem sétálgatunk csak úgy a városban, csak célirányosan közlekedünk. Pedig lassan végre összeáll a sífutó-felszerelésünk, azt is ki kéne próbálni.

                Háromnegyed óra után, -25 fokban

Úgyhogy kedves otthoniak, nem kell aggódni, mindenki túl fogja élni a hideget, hiszen itt jóval fagyosabb időjárás közepette sem állt meg az élet. Az emberek ugyanúgy jönnek-mennek az utcákon, járnak a vonatok, villamosok és a buszok, és nem látni baleseteket a csúszós utak miatt.

                Szaporodnak a jégcsapok

Rengeteg különféle dologról lesz szó ebben a posztban, csak győzze az olvasó kapkodni a fejét a sok érdekes információt olvasva!

Olyan ügyesen tudom időzíteni a dolgaimat és általában beosztani az időmet, hogy csuhajj. Ékes példaként álljon itt e linkecske, amelyet mondjuk úgy a hónap első néhány napjában illett volna feltennem, de nem tettem: http://www.nyest.hu/renhirek/beszel-e-udmurtul-az-udmurt-telapo

(az olvasó viszont feltétlenül olvassa el a hivatkozott cikket ízibe'.)

Arról szól, hogy december 10-én meglátogattuk az "udmurt Svájcban" élő udmurt télapót, és együtt diszkóztunk vele meg ilyenek.

Január 22-én meg visszajöttünk, remek 3 napos vonatozás után, 4 igen nagy táskával, egy női retikülfélével, egy hokibottal és 2 hátizsákkal, saccperkábé 102 kiló cuccal, ezzel le is bonyolítva ideköltözésünk 2. hullámát.

                Kapkodja a fejét a költözés forgatagában.

A költözés amúgy igen jól zajlott, csak a moszkvai Kijevszkij pályaudvaron akart lehúzni minket egy húzóskocsis hordár 10 dollárral, hogy a pu. másik végéig eltolja a cuccainkat, de nem mentünk ám bele! Inkább áttaszigáltuk magunk a holmikat a pu. végére, leraktunk 2 nagy cuccot a Kijevszkijen, 2-t meg átvittünk a Kazanszkij pu.ra (onnan indult este tovább a vonatunk Izsevszkbe), és kiruccantunk a Győzelem parkba tankkiállítást stírölni.

                Harckocsi-kiállítás a Győzelem parkban

                Ezt az irhabundát kaptam Áron nagymamájától az augusztusi, 37 fokos hőségrekord napján

majd fölszedtük a cuccokat a Kijevszkijről és átcammogtunk a Kazanszkijra (fene a spúr belünket, spórolni akartunk a taxin, sikerült is, sőt, akaratomon kívül − de tényleg! − még át is vágtam 20 rubellel az egyik csomagmegőrzős bácsit).

A visszatérés kicsit jól esett, kicsit nem; valahogy most esett le úgy igazán, hogy nem csak pár hónapra jöttünk ám ide, hanem évekre; vasárnap még meg is rázkódtam a családom meg a pajtik hiányzása miatt; erre hétfőn rá is tett egy kicsit az, hogy néhányan meghökkentek a tanszéken, hogy én már vissza is jöttem, és megtudhattam, hogy a finn és magyar vendégtanárok általában csak február első hetének végén bukkannak fel újra Izsevszkben (ezt mondjuk mondhatták volna decemberben is, én azért siettem vissza, hogy vizsgáztassak − jó lett volna még 2 hetet otthon lenni, de azért telhetetlennek se kéne lennem, így is otthon voltunk 4 szép hetet, és ugye már karácsonyra is hazaengedtek, pedig akkor itt még tanítás van).

Most meg a sportolás miatt szűkölök. Izsevszk eleve nem futóbarát hely forgalmas, soksávos utcáival, tőlünk messze vagy éppen nem olyan messze eső, de zsebkendőnyi méretű parkjaival, és így tél derekán mindezt megkoronázza a járdákat sok helyütt szépen beterítő, összetöppedt és eljegesedett, többcentis hóréteg, amely jelenségnek külön neve is van ám oroszul: гололёд.

                Gyalogszerrel a téli Izsevszkben

Úgyhogy ma se mentem el futni, pedig már kezd nagyon hiányozni, meg nem is nagyon tudom, hogy és hol kéne Izsevszkben télen futni: bizonyára atlétikapályával vagy futópaddal kéne próbálkozni. És nem, nem a hőmérséklettel és a hideg levegővel van a baj, mínusz 30 fokban is lehet télen futni, csak sok réteget kell magunkra pakolni (na jó, nekem mínusz 20 fok volt eddig a leghidegebb, amiben valaha futottam, de az otthon volt, '96-ban). Járok amúgy aerobicórákra, csak hát messze maradnak azért az otthoni Kata-féle, szokatlanul kemény edzésektől, amikre az utóbbi évekre jártam, ráadásul az egyik kedvenc órámat likvidálták itt a fitneszklubban vagy mi. A sífutásban bízom még, csak találjunk Áron 47-es lábikójára való bakancsot :).

És végezetül egy kis érdekesség: az oroszországi uszodák látogatásához helyi tüdő-, bőr- és - nőknek - nőgyógyásztól kell ám igazolást szerezni. Mondjuk úszni amúgy se szeretek annyira.

Ki az, aki szerint vidámparkot üzemeltetni csak nyáron érdemes? Nos, az oroszok szerint biztos, hogy nem, mert hát mi lehetne nagyobb öröm egy orosz/udmurt gyerek számára, mint hogy felülhessen a csörgő-zörgő hullámvasútra a -15 fokban!

                Vurstli

Mielőtt hazajöttünk volna az ünnepekre, láttuk, hogy már hetek óta ácsolnak valami hatalmas szerkezetet a főtér legnagyobb szökőkútjában, de hogy pontosan mi lesz belőle, azt akkor még nem tudhattuk. Utolsó sétánk alkalmával már a mobil vidámparkosok is felsorakoztak a tér egyik oldalán, de a jégszobrok faragásának még csak akkor kezdtek hozzá.
Mire visszatértünk téli pihenésünkből, a több száz méter hosszú, teraszosan kialakított főtér egy valódi szórakoztató központtá alakult. Sajnos, mikor vasárnap arra jártunk, nem volt nálam a fényképezőgépem, így a kedden délben készült képek nem adják vissza azt a forgatagot, amit akkor tapasztaltunk.

                Jégszfinxek

A tér tengelyében, annak Puskin utcai végénél felállított íves szfinx csúszdákat valószínűleg a rendezvény kapujának szánták. Ezek közt elhaladva a jéglabirintuson kell átverekedni magunkat, hogy Télapó és Hópelyhecske társaságában az újévet köszöntő jégtrónuson fotóztathassuk magunkat. Az elmaradhatatlan fotó után a többi jégcsúszdán lehet még csúszkálni vagy bújócskázni a saját hátát nyalogató sárkánygyík tekervényei között. Akik ennél izgalmasabb élményekre vágynak, azok befizethetnek egy-egy menetre a már említett hullámvasúton, vagy a Miki egeres és Donald kacsás körhinták valamelyikére.

                Télapó és Hópelyhecske

A tér fő attrakciója a két fából ácsolt szánkópálya, melyek készülő szerkezetét már decemberben láthattuk. A szökőkútba épített egy szélesebb, laposabb pálya lett, mely az óvatosabb duhajoknak készült, ám a másik pálya síugrósáncokat megszégyenítő meredekségével hívogatja a bátrabb ifjúságot. Ezen a pályán teherautó-gumibelsőkből kialakított gumifánkokon lehet csúszkálni, félóránként 150 rubelért (1100 Ft), de akinek van saját fánkja, annak csak 100 rubel egész napra. Mondjuk ennyi pénzért esténként kicsit meglocsolhatnák a pályákat némi vízzel, mert a december óta esett kevés hó már kezd lekopni a fa ácsolatokról.

                A lankásabb az óvatosabbaknak...

                ... a meredekebb a bátrabbaknak

A laposabb pálya mellett egy elkerített területen kisgyerekek elektromos kisautókkal rodeózhatnak, vagy ha jobban szeretik a természetközelibb élményeket, akkor száron vezetett lovakon lovagolhatnak. A tér túlsó, lentebb fekvő végén egy szabadtéri korcsolyapálya is helyet kapott a hozzá kapcsolódó bazár- és büfékomplexummal együtt.

                A jégpálya a feldíszített szökőkúttal

Ha valakinek ennyi szórakozási lehetőség kevés lenne, vagy túl hidegnek érzi az időjárást ilyesmihez, akkor annak sajnos várnia kell, míg nyáron kinyit a város „hagyományos” vidámparkja.

                Nagymamáknak egy kis napsütés is elég

A rövid idő alatt méltán közkedveltté és közismertté lett sztárblogger, aszterik ezúttal a Nyelv és Tudomány ismeretterjesztő hírportálon publikált: www.nyest.hu/renhirek/a-neptancmozgalom-az-udmurtoknal

Olvasóinknak sikerekben, a káma-túrának pedig posztokban gazdag(abb) új esztendőt kívánunk!

Pénteken közel két hetes borús és ködös időjárás után végre újra kisütött a nap! Nem maradhattam otthon, megragadtam a fényképezőgépem és különösebb úticél nélkül elindultam fényképezni a városba.

          Kilátás a tóra.

Utam során útba ejtettem az orosz színház mögötti kis teret is, ahonnan remek kilátás nyílik a tóra. Érdekes látvány fogadott, magam is megdöbbentem, a hatalmas hómezővé vált tavon sok apró (főleg fekete) foltot lehetett látni. Egyből tudtam, hogy ők csak lékhorgászok lehetnek, akikkel már az utcákon és a villamosokon is találkoztam. A hatalmas dugóhúzókkal felszerelkezett, alaposan felöltözött férfiakról már akkor is gondoltam, hogy nem egy borkóstolóra igyekeznek, hanem a tóra, de hogy pontosan hova, azt nem tudtam. Most kiderült. Voltak tulajdonképpen mindenütt, délen, a gyárak közelében, nyugaton, az újabb városrészek partjainál, a Kirov park közelében, de még a tó közepén is.

          Egy tipikus lékhorgász.

Közelebb menve láttam, hogy elég spártai körülmények közt űzik ezt a sajátos sportot. A szükséges felszerelés csak néhány darabból áll: meleg, vastag ruházat, hatalmas hótaposóval, egy vállra akasztható ládikó, amiben nyilván a horgok, csalik és egyéb kellékek vannak, és amit egyben széknek is használnak, egy rövid pecabot és a hatalmas fúró, amellyel a lyukat fúrják. A fázósabbak nejlonfóliát is visznek magukkal és az alá bújnak be, hogy kevésbé fázzanak, de sehol se láttam például olyan horgászkunyhókat, mint amilyenek Szomszéd nője mindig zöldebb c. filmben is feltűnnek, pedig nem hinném, hogy itt melegebb lenne, mint Amerikában.

          Horgászok a régi gyárépület előtt.

Hogy van-e kapás? Azt ne kérdezzétek. Olyan sokáig nem tudtam a tó partján ácsorogni, vékony kesztyűmben így is ledermedtek az ujjaim, míg a képeket elkészítettem.

          Szemben Metallurg városnegyed.

Kishíján három hónapnyi házasság után sikerült végre újra összeköltöznünk a férjemmel! Ráadásul egy lakásba! Ennek örömére nosza meg is hívjuk az olvasót, tegyen egy röpke látogatást a Szovjet és a Lenin utca határmezsgyéjén megbúvó, nehezen megszerzett, kellemes hajlékunkban!

 1. Vegye le a vendég a cipőjét és hagyja az előszobában. Odakint hatalmas hó van, be ne piszkítsa nekünk a padlózatot!

2. Heveredjen le a nappaliban és melegedjék át. Csodálja meg közben a tapéta motívumait és az álmennyezet kazettáit.

3. Amíg a konyhában a teavíz forr, hangolódjon egy kicsit a "(Vörös-?) Csillag" nevezetű tévécsatorna adásaival.

4. Teázzon a vendég a lakás leghangulatosabb pontján, a konyhában! Ne aggódjon, a tea az egyedi vízszűrő-berendezés által tisztított, külön vízcsapból kinyert vízből készül (nyersen kicsit szaglik ez a víz és némi kellemetlen mellékíze is van, teaként és paprikáskrumpliba téve viszont okés.)

5. Csodálja meg a vendég a kilátást a konyha ablakából a parkra-fákra (a park nyáron valószínűleg nem nagy szám, télen viszont nagyon is hangulatos a hófödte fára nyíló kilátás!).

6. Ne szégyenlősködjön a vendég, nosza vegye elő a teához itt mindenképpen dukáló kekszeket, konfettiként emlegetett bonbonokat az 51 cm vastag falba vájt, hűtőként is szolgáló kredencből.

7. Ha a teától esetleg izzadni kezdett, hűsöljön egy kicsit az egyedi, buszablakokkal beüvegezett balkonfélén.

Előtte tegye le a teásbögréjét a fél méter széles, kényelmes ablakpárkányra.

A ruhaszárítókötelek ellenére télen nem igazán érdemes a balkonra teregetni, a trükkös mosógép miatt centrifugálatlan ruha 2 nap szárítás után éppen csak "mintha-ki-lenne-centrifugázva" állapotúvá, a hajnali órákban megtapogatva fagyasztott állagúvá válik.

8. Teaivás után, ha szükségét érzi, kéredzkedjék be az olvasó a fürdőszobába - a párnázott vécéülőke és a sajátos fürdőszobaszekrény minden bizonnyal a mosdókagyló hiányáért is kárpótolni fogja!

9. Lelépés előtt vessen egy pillantást az eddig még nem látott helyiségekre,

az alkóvra (itt tartjuk friss szerzeményünket, a sífutó-felszereléseinket)

és a hálószobára! Számolja meg a burkolat kidudorodásait és figyelje meg a különbséget a hitvesi ágy kezdeti állapota és jelenlegi kinézete között! Gyönyörködjön új ágynemű-garnitúráink szín- és motívumvilágában!

10. Ha hirtelen átöltözhetnékje támadna is, a kedves vendég nem fogja tudni magára zárni az ajtót, mert nincs azon kilincs vagy zár.

11. A könnyes búcsúvevés, köszöngetések, hálálkodások, visszahívások után óvatosan támolyogjon le a lépcsősoron. Időnként előfordulhat, hogy - a lépcsőfokok változó szélessége miatt - rézsútosan kell helyeznie lábfejét, különösen, ha jól megtermett lábfejről van szó.

U.i.: Lehet, hogy a hangnem mást sugall, de TÉNYLEG nagyon tetszik nekem ez a nehezen megszerzett lakás, első látásra beleszerettem, és a helyi viszonyok között jó lakásnak is számít. Jól is érezzük benne magunkat. Számos előnye van: jó helyen van, az egyetem néhány percre van innen és a városközpont sincs sokkal messzebb; csendes parkra néz; jó, hogy másfél szobás és el lehet vonulni dolgozni; jó, hogy van benne mosógép és hűtő és erkély; ha épp süt a nap, akkor kellemes világos; a konyhája meg olyan hangulatos! A beosztása is jó. Némi ráfordítással még klasszabb kérót lehetne belőle varázsolni. A buszablakok pedig felülmúlhatatlanok!

Boltba többféle helyre lehet menni. Lehet menni kis alagsori büdös boltokba, lehet közepes méretű zsúfolt önkiszolgálókba és nagy csilli-villi szupermarketekbe.

A kis boltok gyakran elég szagosak, és az itt kapható alapvető élelmiszereket a pult mögött álló nénitől kell kérni. Sok ilyen boltban kapható csapolt sör, amit egyelőre még nem próbáltunk ki. Az önkiszolgáló boltok és a szupermarketek a hazaiakhoz hasonlóak. Hipermarketek Izsevszkben nem találhatóak, a gonosz nyugati tőke még nem tette be a lábát Oroszország ezen eldugott szegletébe, a nagyobb boltok mind orosz üzletláncokhoz tartoznak.

          Egy a kis boltok közül.

A boltokban kapható minden, amire a helyiek vágyhatnak, a hiánygazdaságnak, jegyrendszernek már itt is rég vége. Korábban azt gondoltam, hogy mi is mindent meg tudunk majd venni, amihez hozzászoktunk, de néhány hét alatt találtam pár dolgot, ami már hiányzik.

Nekem nagyon hiányoznak például a hazai felvágottak, kolbászok, paprikás szalámik. Ilyesmik itt nincsenek, az a néhány szalámiféle pedig, ami kapható, nagyon drága, így inkább nem vesszük őket. Fehérrépa helyett egyszer tormát vettünk, de szerencsére az utolsó pillanatban még megkóstoltuk, mielőtt még belefőztem volna a diákoknak szánt gulyáslevesbe. Kiderült, hogy itt csak a petrezselymet használják, a gyökerét nem. Mák kapható ugyan, de csak 20 g-os kis zacskókban, így elég furcsa szemekkel néztek Erára, mikor a mákos gubához bevásárolt 16 tasakkal.

Másik kedvencünk még a 900 g-os kristálycukor és a szintén 900 g-os tej. Vajon milyen szempontokkal indokolhatták a marketingesek eme kiszereléseket? A kenyerek 600 g-osak és hasáb alakúak, és még a fehér kenyerük is barnább, mint nálunk a félbarnák. Egyszer a kenyér mellé szerettem volna venni valami ízesített krémet, de a borsos túrórókrémnek hitt dologról csak otthon derült ki, hogy tulajdonképpen sóval, borssal és fokhagymával összedarált szalonnát vettem.

          A darált szalonna.

Aztán vannak természetesen olyan termékek is, amelyek helyi specialitásnak számítanak, és mi is szívesen fogyasztjuk őket. Ilyen például a szürok, ami a túrórudi őse, csak itt tömzsibb és krémesebb benne a túró. A drága húskészítmények miatt például kezdünk rászokni a kaviárra, mert az jóval olcsóbb. A kaviárt különböző ízesítésű (sajtos, rákos, füstölt lazacos, natúr) vajas krémekbe keverve árulják. A nagyobb boltokban remek salátákat is lehet kapni, ezért néha azokból is szoktunk vásárolni.

A rossz minőségű víz miatt az ivóvizet is vásárolni kell, de azt nem a boltokban árulják, hanem kis kerek bódékban a házak közötti tereken. 5 literes ballonokban árulják, ami 14 rubelbe (kb. 100 Ft) kerül.

          Mostanában ide járunk vízért, de itt épp ebédszünet van.

A boltok előtt az utcán, vagy a kapcsolódó tereken gyakran jó a hangulat. Egyrészt a vásárlók se viszik messzire a sörüket, hanem hamar legurítják ott a bolt előtt, másrészt gyakran szól itt zene vagy valamilyen hívogató reklámszöveg a ház falára aggatott hangszórókból. Legutóbb például egy csirkebolt előtt botlottunk forró bulihangulatba.

Az utóbbi pár oroszórámon az étkezés és az étkezési szokások volt a fő téma. Annyira belejöttem a dologba, hogy gondoltam, nektek is összefoglalom egy kisiskolás szintű fogalmazásban, hogy hogyan és miket szoktunk itt ebédelni.

Hétköznapokon szinte mindig az egyetem menzáján, hétvégéken pedig az egyetem közelében működő „Egyetemi kávézó” nevű helyen szoktunk ebédelni. Az egyetem menzáján nagyon olcsó és megfelelő minőségű ételeket készítenek. Egy 3-4 fogásos ebéd kettőnk számára ki szokott jönni 124-147 rubelből (1000 Ft alatt). Az egyetlen baj a menzával az, hogy elég egyhangú az ételválaszték.

       az egyetemi menza (sztalóvaja)

Mindig van legalább háromféle saláta, ezek között van édes és van savanyú is, némelyik ecettel, de többnyire majonézzel, káposzta, répa, uborka, kukorica, cékla, különböző gyümölcsök, tonhal, rák, tengeri alga, sajt, tojás és sonka, különböző kombinációkban. Az ínyencek akár még mákos csipsszel díszített salátát is választhatnak! Az oroszok előételnek eszik még a leves előtt, mi is többnyire így teszünk. A salátákat nagyon szeretjük, ritkán hagyjuk csak ki a menüből.

Levest viszont mindig eszünk. Még a menzán is nagyon jó leveseket készítenek, de az egyetemi kávézóban egyenesen kitűnőket. Jól esik egy kis meleg folyadék a kinti hideg után, bár állítólag a nehézfémekkel szennyezett csapvízből készítik őket a kantinban. Kedvencünk a szoljanka, olajbogyóval és savanyú uborkával, de jó a scsí, a borscs és a krumplis gombaleves is. Minden leveshez jár egy kis tejföl, esetenként majonéz, ami lágyabbá teszi a levesek savanykás ízét.

       sülthús babbal

A főfogás az ebéd gyenge pontja. Mi már csak nevetünk rajta, de szinte mindig ugyanaz van. Lehet választani valamilyen húsfélét valamilyen körettel. Főzelékek, tésztaételek vagy vegetáriánus zöldséges ételek nincsenek. Néha van krumplipüréburokban sütött gomba, vagy rösztihez hasonló krumplipogácsa, esetleg palacsinta, egyébként a vegetáriánusoknak meg kell elégedniük a saláták és a köretek variálásával. Kotlett és hajdina viszont mindig van, melyek kellemetlen szagát már a bejáratnál lehet érezni. A kotlett leginkább a magyar fasírtra hasonlít, a hajdina pedig barna színű főtt gabonaféle, aminek kellemetlen szaga és hasonlóan rossz íze van. Az oroszok nagyon szeretik, de minket ki lehetne kergetni vele a világból. Néha viszont kapható a szokásos krumplipürén, rizsen és tésztán kívül főtt árpagyöngy, lecsós tök, dinsztelt káposzta vagy hagymás bab köretnek, melyeket otthon is szívesen ennék. A húsok nem túl izgalmasak, sült csirkecomb és tepsiben sült hússzeletek szoktak lenni. Néha van magyar gulyás, ami inkább a pörkölthöz hasonlít, de ettünk már saslikot is. Hal viszont mindig van a kínálatban, néha abból is szoktunk választani.

       csirke tésztával

Desszertnek édes péksüteményeket lehet enni, de itt is ért már minket meglepetés. Az édesnek látszó süteményről az első falat után derült ki, hogy az tulajdonképpen sós, hogy a túrósbatyunak kinéző cucc tulajdonképpen sajtos croissant és az ökörszem nem túróval, hanem krumplipürével van töltve.

A menzán szerencsére élvezhetjük a tanároknak és az egyetemi dolgozóknak járó kiváltságot, ami abból áll, hogy egy másik, külön helyiségben szolgálnak ki minket, ahol általában rövidebb a sor, mint a hallgatóknál. A kivételezett helyzet ellenére itt is csak alumínium kanalat és villát adnak evőeszköznek (kést nem), melyekkel néha elég nehéz elfogyasztani az ebédet.

       a VIP-különterem

A korábban már említett egyetemi kávézó kínálata nagyban hasonlít a menzáéhoz, azzal a különbséggel, hogy ott jobb minőségben készülnek az ételek és nagyobbak is az adagok. Az árak ennek megfelelően kb. kétszer akkorák, mint a menzán, de ez még így se mondható drágának, pláne ha a többi itteni étteremhez hasonlítjuk.

Az ebédelésnél a reggeli és a vacsora készítése viszont már nehezebb eset, ahhoz közértbe kell menni. A boltokról, élelmiszerekről majd a következő posztban írunk, addig emésszétek csak az ebédet!

Úgy érzem, jelenlegi életszakaszomban a lehető legjobb döntés volt felcsapni udmurtiai magyarlektornak!!! (De tényleg.) Viszont néhány dologtól néha mégis nagyon eldurran itt az agyam. Lássuk hát ezeket a dolgokat szépen pontokba szedve, hadd nyüszögjön egy kicsit az Erika erről az abszurdisztánról, ahhoz úgyis ért!

1. Mi lesz az udmurt TB-járulékommal, jajj!!! Hát hogy fog így élősködni Áron az udmurt tébémen!!

(Forrás: http://rk-industriemontagen.lapunk.hu/)

Az itteni egyetemmel kötött munkaszerződésem 5. pontja szerint az itteni egyetem köteles (oroszországi) TB-t fizetni utánam. Ehhez képest pár hete már kérdezgették a nemzetközi osztályon, hogy ugyan meddig is érvényes a Magyarországon kötött oroszországi egészségbiztosításom, meg kéne majd hosszabbítani a vízumhoz. (Minden bonyolult ebben a dologban: az orosz-magyar keretszerződés értelmében úgy tudom, hogy nem is kellett volna fizetnem a vízumért, de fizettettek, a vízumhoz meg egészségbiztosítás köttettek velem még Mo.-on - annak ellenére, hogy dolgozni jöttem ide - jó, anyagilag mindez engem nem érint, otthoni intézetem mindezt kifizette nekem; és egyelőre a vízumom is és a hozzátartozó EB-m is csak nov. végéig érvényes.) Na kérem, mondtam erre nekik, nov. végéig érvényes, de ugyan mért kellene nekem meghosszabbítanom a Mo.-on kötött biztosításomat, ha egyszer benne van az általuk is aláírt munkaszerződésemben, hogy az itteni egyetem fizeti utánam a TB-t? És akkor erre többféle választ is kaptam több embertől, hogyaszongya: a) FELTÉTLENÜL meg kell hosszabbítanom a Mo.-on kötött egészségbiztosításomat ahhoz, hogy meg tudják itt hosszabbítani a vízumomat. b) A TB meg az egészségbiztosítás másfajta biztosítások, nekem FELTÉTLENÜL meg kell hosszabbítanom a Mo.-on kötött egészségbiztosításomat ahhoz, hogy meg tudják itt hosszabbítani a vízumomat. c) Nem is fizet utánam az egyetem TB-járulékot, csak rossz típusú szerződést írattak velem alá, tééévedés volt, kérem, az a szerződés, egyfajta szerződésmintájuk van csak és azért íratták velem azt alá, de egyébként TB-t csak azok után fizet az egyetem, akiknek folyamatos vagy határozatlan idejű munkaszerződésük van (persze, az enyém csak jún. 30-ig szól, és gondolom, jövő szept.ben kötnek majd velem egy újabbat az az utáni év jún. 30-áig, mert ugye azért úgy tudom, h 3 évre szeretnének engem ide); és hogy egyébként az emberek nem is szokták elolvasni, mi áll a szerződésükben, jaj de milyen okos vagyok én, hogy elolvastam, de a jogász is aszondaná, h nem kell az egyetemnek TB-t fizetnie utánam. Ehe. Bizonyára. És hogy a vízumhosszabbításhoz nem is kell, egyáltalán nem kell, hogy meghosszabbítsam a Mo.-on kötött EB-met, anélkül is meghosszabbítják a vízumomat, csak akkor van ciki, ha megbetegszem és nincs biztosításom, hát akkor perkálhatok rendesen az orvosnak, saját felelősségemre hosszabbíttassam hát meg.

                                 (Kassowitz Félix: Bürokrata. Forrás: http://network.hu/mestervezeto/kepek/kassowitz_felix/burokrata)

2. Külföldiektől fél éven át levonják az (itteni) fizetésük 30%-át, ez valami kedves különadó külföldi munkavállalók számára. (Jó, igazán nem megrázó összeg az én 30%-om, de nem is akarok ezen többet nyavalyogni, mert az otthoni intézetem normálisan kiegészíti az itteni zsebpénzt.)

3. A romantikus-viccesből lassan kezd fárasztóvá és bosszantóvá válni, hogy Áronommal még mindig 2 külön koleszban kell laknunk, Áronom ugye a kiváló Metallurgban a Homokos utcában (улица Песочная), én meg a hatsávos Udmurt utcára néző vackomban. Megint kusza annak a háttere, hogy mért vagyunk ebbe belekényszerítve, amikor annak az orosz-magyar keretszerződésnek az értelmében állítólag kellene lakást biztosítaniuk számomra, vagy legalábbis anyagilag támogatniuk a lakásbérlésemet. A Bp.-re jövő oroszországi lektorok kapásból kapnak egy Kapás utcai, 2 és fél szobás-erkélyes lakást, és vmiféle kölcsönösségnek kéne lennie a keretszerződés szerint. Itt viszont kerekperec megmondták, papíron kinyilatkoztatták megint, hogy csakis egy egyágyas koliszobát biztosítanak nekem, lakás bérlésébe egy fityinggel bele nem szállnak (mmm, az előző lektornak még támogatták vmennyivel a lakásbérlést, hát mi történt azóta a rendszerrel, kérem, vagy én úgyis olyan diáklányos vagyok, jó lesz nekem a koliszoba is, így gondolják?). Amúgy is, ők már az elején megmondták, hogy család nélküli, szingli lektor a vágyuk (nem is értem, mért nem választottak akkor inkább egy ilyet ebben az őrült konkurenciában ;).

Naaa, adjatok lakást egy ilyen házban...

Jó. Jó lenne akkor egy kicsit az is, ha legalább itt lakhatna velem Áronom az Udmurt utcai, hatsávos útra néző vackomban, vagy ha legalább a legszimpatikusabb gyezsurnaja beengedné őt legalább egy 33 órás buszkéjutazás után hajnali 5-kor, hogy itt aludjon nálam. De nem, nem lehet ilyet, Áron a műegyetemen tanul, a műegyetemről kapott meghívólevelet, adminisztratíve lehetetlen, hogy az én koleszomban lakjon. (Illetve!!!! A héten aszonták nekem, hogy lehet, hogy mégis ideköltözhet, mint "hozzám tartozó személy"!!!! Szorítsatok, hogy így legyen - eddig ugyanis aszonták, hogy vagy a műegyetemen tanul, vagy az én koleszomban lakik, mint "hozzám tartozó személy", a 2 együtt nem működhet - most van rá némi remény, hogy mégis. Tök boldogak lennénk, ha együtt lakhatnánk 11 m2-es szobácskámban, egy ideig legalábbis biztosan!!!!!)

Na jó, mindez kissé megalázó, de otthoni intézetem ilyen esetben fizeti nekünk a lakás bérlését, úgyhogy albérletkeresésbe fogtunk Áronnal, találtunk is jópár hirdetést a neten, gyatrácska orosztudásunkra tekintettel a kedves tanszéki titkárnőnk hívta fel nekünk a hirdetőket, az összes ingatlanközvetítő volt, akik az aktív hirdetések ellenére aszonták, hjuj, most nincsenek nekik a mi kívánalmainknak megfelelő lakásaik, és jajj de felmentek mostanában a lakásárak, ehh. Várjunk. Vártunk vagy 2 hetet, egyszer majdnem megnézhettünk egy lakást, de aztán mégsem, mígnem tegnapelőtt megindult valami dömping, és hirtelen 4 lakás megnézésére is invitáltak minket a kedves ügynökök!!! Mentünk először a Marx Károly utcába!!!! Majdnem, már majdnem odaértünk, amikor felhívta a közvetítő a titkárnőt, hogy a tulaj hirtelen elment otthonról, pedig megbeszéltük az időpontot, ó jajj! (Magyarázat: a tulajnak alighanem nem tetszene az idegen, külföldi képünk, félne nekünk kiadni a kecóját, pedig igazán megnézhetett volna minket, milyen kedves, rendes, nemdohányzó pár vagyunk.) Sebaj, menjünk a Lenin utcaiba, mondtuk a titkárnővel, és mentünk, és basszus a megbeszélt időpontban és utána a közvetítő nem vette fel a telefont, nem, nem és nem, akárhányszor hívtuk, nem vette fel a szerencsétlen a kagylót, azóta se jelentkezett. Örülünk, hogy ilyen kiváló üzleti érzékkel, diplomáciával rendelkeznek az izsevszki ingatlanügynökök. És másnap egy másik ingatlanos jelentkezett! Menjünk a Vorovszkovo útra lakást nézni! Ez csak egyszobás, de mindegy, megnézzük. Kerestük-keresgéltük a házat, mert itt nem feltétlenül logikus rendben van ám a számozás, titkárnőnk telefonált, egyeztetett, mindjárt majdnem megtaláltuk azt a házat, és akkor ingatlanos telefonált, hogy nahát, a lakás épp most lett kiadva. De ne csüggedjünk, ő most, épp ebben a pillanatban indult el innen a Pásztorok utcájába, ott is lenne egy nekünk való lakás, igaz, benzinnel kellene befűteni a vízmelegítőhöz, de biztos jó. És akkor mentünk át, és megint keresgéltük a házat, és már majdnem megtaláltuk, és akkor az ingatlanos hívott, hogy nahát, épp ebben a pillanatban adták ki ezt a jó kis benzinnel fűtős lakást is, óóó.

                                                                       ... vagy egy ilyenben...

Legközelebb megint szép, kellemes, izgalmas dolgokról fogok írni, hát a pozitív dolgokra kell koncentrálni az életben, nem-e?!

 

Már Izsevszkbe érkezésem után pár nappal kérdezte Era, hogy lesz egy konferencia Sziktivkarban a komiknál, és hogy lenne-e kedvem elkísérni őt? Gondoltam, érdekes lesz, de ilyen kalandokra azért nem számítottam...

Indulás előtt pár nappal megnéztük a térképen, merre is van pontosan ez a Sziktivkar. Láttuk, hogy kb. 550 km légvonalban tőlünk, gondoltuk, azt meg lehet tenni olyan 8-9 óra alatt busszal is. Tévedtünk. Míg vártunk a buszra az egyetem előtt, mondták a helyiek, hogy jó esetben is legalább 13 óra lesz az út.

Aztán fél 9 után meg is érkezett a busz. Sejtettem, hogy valami mikrobusz-féleséggel fogunk menni, hiszen összesen nem volt 20 fő se a kis küldöttségünk. Első ránézésre, itteni mércével mérve átlagos állapotú, ugyan már youngtimer korban lévő masinával jöttek értünk. Kicsit kacarásztunk rajta, hogy milyen vicces lesz ezzel menni 13 órát, de aztán elfoglaltuk helyeinket a buszban.

Az első meglepetés már mindjárt a város határában lévő benzinkútnál ért minket. Már önmagában azt is furcsálltam, hogy megállunk tankolni, hiszen egy hosszú útra az a minimum, hogy feltankolva érkezik a busz, de ráadásként a benzinkút bejáratánál mindannyiunkat leparancsoltak a buszról és az út szélén ácsorogva kellett megvárni, míg a tankot feltöltik. Ezt aztán rendszeresen, minden benzinkútnál megismételtük, de csak nappal. Éjjel valamiért mégsem kellett leszállni. Kérdeztük az udmurtokat, mi az oka ennek, de ők se tudták megmondani.

Az úton elég lassan haladtunk, részben az útviszonyoknak, részben a busz műszaki paramétereinek köszönhetően. Ezt a típust szerintem városi és elővárosi közlekedésre tervezték, hiszen Izsevszkből is ilyen marsrutkákkal lehet eljutni a városszéli kis falvakba. Benzines motorja elég gyenge volt, nem is mehettünk soha 70-nél gyorsabban, ráadásul folyamatosan imbolygott és pattogott az úton.

Kora délután már mindenki kezdett elég éhes lenni, így szerettünk volna megállni egy útszéli étkezdében, hogy együnk valamit. Itt Oroszországban ez se egyszerű feladat, mivel alig vannak büfék vagy éttermek az utak mentén. A benzinkutak is többnyire csak egy kis fülkét tartalmaznak, ahol előre kell fizetni a tankolni kívánt benzinért. Végül szerencsénkre a harmadik helyen, ahol megálltunk, volt még meleg étel, így elfogyaszthattuk szokásos orosz menünket: saláta, leves és kotlett tésztával.

Éjfél is elmúlt, mikor buszunk lassulni kezdett, majd végül megállt. Ugyan már nem voltunk olyan messze célunktól, kb. 50 kilométer lehetett csak hátra, de némi aggodalom öntött el. Ekkor még szerencsére néhány perces szerelés után sikerült életet lehelni a motorba és végül éjjel egykor, 16 óra utazás után, megérkeztünk Sziktivkarba.

Mi Erával, a többiektől külön, a két tanszékvezető tanárral együtt egy másik, elegánsabb szállodában kaptunk szállást. A szobánk szép volt és kényelmes, bár annyira nem volt logikus, hogy miért az egyedül alvó Kelmakov professzor úr kapta a franciaágyas szobát, mi meg a kétágyasat, de ezen az ágyak összetolásával gyorsan túltettük magunkat.

Csütörtök reggel kezdődött a konferencia, először regisztrációval, majd a díszteremben a plenáris üléssel, ahol előbb a nyitóbeszédeket, majd néhány nyelvészeti előadást kellett oroszul végighallgatnom. Az előadás errefelé tulajdonképpen azt jelenti, hogy az „előadó” személy kimegy egy pulpitushoz és jobb esetben érthetően, rosszabb esetben hadarva felolvassa az előre megírt anyagát. Ennek következtében az egész konferenciáról az a benyomásom volt, hogy egy esti sörözéssel és a megírt anyagok e-mailen való szétküldésével is lehetne pótolni az egészet, hiszen személyesen semmit se tesznek hozzá prezentációjukhoz.

Egy trendi bárban elköltött finom ebéd után délután a szekcióüléseken folytatódtak a felolvasások. Ekkor még lelkes voltam és beültem Era szekciójába előadásokat hallgatni. A sors hálás volt hozzám, mivel a szervezők elfelejtettek projektorról gondoskodni (a felolvasáshoz végül is nem is kell), így Era és a finn lány előadása is másnapra lett áthelyezve, így kicsit hamarabb végeztünk.

A kiscsoportos foglalkozások után városnéző busztúrára indultunk, amit a kudimkari magyar lektor sajátos ironikus tolmácsolásának segítségével élveztünk végig. Néha nehéz volt megállni, hogy ne nevessünk bele az idegenvezető hölgy arcába és megőrizzük diplomatikus, érdeklődő tekintetünket. A buszozás után a helyi Finnugor Kulturális Központba mentünk, ahol Liszt Ferenc születésének 200-adik évfordulója alkalmából egy kis kiállítást szerveztek nekünk. A kiállított tablókon bemutatták Liszt életének legfőbb állomásait, melyeket hosszas beszédekkel magyaráztak tovább. A beszédeket helyenként a helyi zeneakadémiáról hívott zongoristák rövid zenés betétei szakították meg, amelyek mindenki részéről nagy tetszést arattak. Az előadás végén a szervezők gratuláltak egymásnak és kedvesen megajándékozták egymást csodálatos dísztárgyakkal és oklevelekkel.

A kiállítás után következett az est fénypontja, a vacsora sok vodkával és még több pohárköszöntővel. A felszolgált hidegtálakon sonkás és szalámis szendvicsek voltak, illetve kis tésztából készült kosárkákba helyezett gombás-majonézes saláta és füstölt lazac és nagyszemű vörös kaviár volt. Ugyan nem vagyok oda a tengeri herkentyűkért, de az a lazacos, kaviáros kosárka nagyon ízlett, vagy négyet is betoltam. A vacsora közben folyamatosan pohárköszöntőket kellett mondani. Először a főszervező, majd a mi tanszékvezetőnk, aztán pedig a különböző nemzetek küldöttségeiből egy-egy ember. Természetesen ránk is ránk került a sor, de végül orosztudásunk hiányára hivatkozva áthárítottuk eme feladatunkat Szilárdra, a kudimkari lektorra. Azt hiszem, ha igazán jó fejek akarunk lenni, akkor a következő konferencián muszáj lesz mondanunk pár szót, különben kinéznek minket a társaságból. A beszédeket egyébként végtelenül hosszan el tudják nyújtani, talán már az óvodában is ezt gyakorolják. Felállnak, mentegetőznek, hogy nem is készültek beszéddel, majd vagy 3-4 percig be sem áll a szájuk. A végén természetesen koccintás és ivás. Hamar be is pusziltuk a környékünkön lévő két üveg vodkát, így elég jó hangulatban tértünk vissza esti szállásunkra.

A másnapi konferenciát inkább passzoltam, helyette inkább gyalog újra bejártam a várost, hogy rendesebb képeket készíthessek róla. Délutánra már Erának se maradt hivatalos programja, így azt egy bárban töltöttük söröztünk Marival, Nikóval és Andrással. A konferencia záróbeszédei után összeszedtük csomagjainkat és este 8-kor elindultunk a busszal hazafelé.

Éjjel fél 12-ig egész gyorsan haladtunk, mikor egyszer csak megálltunk, mert felforrt a hűtővize a busznak. A sofőrök egy ideig nézegették a motort, majd kannákat kotortak elő a busz különböző zugaiból és leereszkedtek velük a töltésoldalon, bele a sűrű növényzetbe. Pár perccel később mocsárvízzel feltankolva tértek vissza, melynek egy részét bele is öntötték a hűtőbe. Csak remélni tudtam, hogy ez a precíziós orosz mechanika kibírja ezt a fajta durva igénybevételt. A motor újra beindult és el is indultunk a busszal, de örömünk rövid volt, mert pár száz méter után újra megálltunk az útszélen, és az egyik sofőr közölte velünk, hogy innen néhány órán belül biztos, hogy nem megyünk tovább, úgyhogy nyugodtan aludjunk egy kicsit.

Egyáltalán nem nyugodtan, de azért próbáltunk aludni, míg ők egy borzasztó technozenét sugárzó rádiócsatornát hallgatva nekiláttak szétszedni a motort, ami - talán nem véletlenül - középen, a sofőr mellett helyezkedett el, így bentről is hozzá lehetett férni. Idővel az alkatrészek egyre sokasodtak az utastérben, ami a fűtés hiánya miatt egyre hűvösebb lett. Végül közel öt órás szerelés után bejelentették, hogy új alkatrész kell, hogy megjavítsák a motort és hogy azért majd csak reggel tudnak elmenni, úgyhogy aludjunk szépen tovább. Ők is megágyaztak maguknak, lekapcsolták a lámpákat és a busz belsejét is ellepte a kinti sötétség.

Csak az időnként mellettünk elhaladó autók reflektorai világították be néha ideiglenes hajlékunkat, melyen egy kicsit mindig ringattak is, mint valami bölcsőt. Olyanok voltunk, mint valami hajléktalanszállón összegyűlt menekültek. De hiába volt a sok ruha, a takarók meg a ringatás, a hideg és a kényelmetlen ülések miatt nem nagyon tudtam aludni, szinte megváltás volt látni a hajnal első fényeit.

Reggel aztán kikászálódtunk a buszból, hogy egy kicsit átmozgassuk magunkat és nagy nehezen tüzet is sikerült gyújtani az út mentén található nedves fákból, hogy megmelegedjünk. Közben az egyik sofőr stoppal elment valamelyik közeli településre, hogy beszerezze a szükséges alkatrészeket. Mikor visszatért, mindenki bizakodó tekintettel nézett rájuk, hogy vajon mikorra sikerül újra üzemképes állapotba hozni a motort és Kelmakov professzor úr is kiosztott mindenkinek egy-egy egészségügyi vodkát a tegnapi fogadás maradékából, hogy valahogy kihúzzuk a hátralévő pár órát.

Több mint négy órás szerelés után végre úgy tűnt, hogy a sofőrök is úgy gondolják, hogy indulhatunk. A buszon végrehajtottak egy kisebbfajta életmentő műtétet, kapott új hengerfejtömítést (valószínűleg ez mehetett tönkre) és új olajszűrőt, olajat cseréltek a motorban és a hűtőbe töltötték a mocsárlé maradékát. Visszazárták az összes motorburkoló lemezt és vártuk, mikor hangzik fel az indítómotor nyüszítése.    

Pöccre indult a gép. Némi állítgatás után, 15 óra veszteglést követően, délután 3 óra után újra úton voltunk. Végre volt fűtés is, kezdtünk szép lassan kiengedni és a hangulat is vidámabb lett, ahogy haladtunk.

Kirovból kifelé menet megálltunk egy fogadónál vacsorázni, mert már mindenki nagyon éhes volt, hiszen úgy készültünk, hogy aznap délre már otthon leszünk. A büfében a tulajok valami elmondhatatlan lassúsággal szolgáltak ki minket. Mire az első szerencsés emberek már befejezték a vacsorájukat, mi, akik a sor vége felé álltunk, még mindig csak arra vártunk a pultnál, hogy felvegyék tőlünk a rendelést. A hölgy, aki a rendeléseket rögzítette, a kb. négyféle választható étel ellenére se tudta megjegyezni és leírni, hogy ki mit kért, állandóan visszakérdezett. Mi is végül egy salátával többet kaptunk, mert félreértettük egymást. Végül a 18 fős csapatnak több mint másfél órájába tellett, hogy megvacsorázzon.

Éjjel már jóllakottan szundikálva döcögtünk hazafelé, mikor egyszer csak arra ébredtem, hogy a motor erőlködik egy emelkedőn felfelé, majd szép lassan lefullad és mi újra megállunk az útszélén. Korábban csak viccelődtünk vele, hogy mekkora szívás lenne, ha újra lerobbanna a busz és még egy estét kéne az országúton tölteni, de nagyon úgy nézett ki, hogy sajnos ez fog következni. A sofőrök is tanácstalanul néztek egymásra, sok jóra nem számíthattunk.

Pár perc tétlen ácsorgás után újraindították a motort és elindultunk. Kicsit lassabban ugyan, de újra úton voltunk. Aztán az éjjel további részében ez így ment tovább, egészen Izsevszkig. Mentünk háromnegyed órát 40-50-el, majd lefulladtunk. Vártunk 10 percet és újraindultunk. Csak reménykedni lehetett, hogy a busz kibírja hazáig. Az utolsó 250 km-t így tettük meg közel 6 óra alatt.

Végül vasárnap hajnali fél 6-ra meg is érkeztünk Izsevszkbe. Nagy megkönnyebbülés volt leszállni a buszról Era kolija előtt. Sikeresen túléltük életünk leghosszabb buszos útját. Röpke 33 órát töltöttünk egy zajos, koszos, benzinszagú bádogdobozban. Ha belegondolunk, hogy Budapestről Párizsba csak 22 óra, vagy Edinburghba 26 óra alatt el lehet jutni, akkor akár valami messzi városba is elutazhattunk volna ennyi idő alatt. De nem, mi csak a közeli Komi Köztársaság fővárosából, az alig 700 km-re lévő Sziktivkarból érkeztünk haza.

Mint ahogy az már korábban kiszivárgott, a város Metallurg negyedében kaptam ideiglenes szállást, az Izsevszki Állami Műszaki Egyetem 6-os számú kollégiumában, ami a Piszocsnaja utca 38a alatt található. Ez tulajdonképpen a város észak-nyugati csücske előtt pár háztömbbel van, a Piszocsnaja utca pedig nem más, mint a 7-es számú főút, ami Udmurtia másik fontos városába, Glazovba vezet. Ott van egy nagy szeszfőzde, ahol a Kalasnyikov vodkát is készítik, és ahol a transz-szibériai expressz is megáll.

A kollégium kívülről egy itteni viszonyokhoz mérten átlagos, 9 szintes (a mi fogalmaink szerint 8 emeletes), vörös téglából épült háztömb. Bejárata leginkább egy bank széfjének acél páncélajtajához hasonlít. Az épületbe lépve egy tágas előtér és egy portásnéni fogad, aki éjjelente néha megkérdezi tőlem, hogy hova is igyekszem, mire én mindig remek kiejtéssel azt válaszolom, hogy: „Itt lakom a kilencediken”. Ezzel általában le is tudjuk az aznapi fecserészést.

A lépcsőház már nem annyira barátságos, úgy néz ki, mintha egy atomháborút túlélt épület lépcsőházában lennénk. Húsz évre visszamenőleg meg lehetne állapítani a falak színét, a különböző foltokban málló festékrétegek alapján. A felső három szint amúgy teljesen kulturált, azokat nemrég újították fel. Jelenleg az 5. és a 6. emelet renoválása folyik. A lift a félemeletről indul és csak minden második félemeleten áll meg. Először azt hittem, hogy azért, mert a kezelőgombokat a diákok szétbarmolták és a kezelőtábla cseréje helyett, a maradék gombokat összeszedve, inkább átprogramozták a liftet. Aztán egyszer kíváncsiságból gyalog mentem le a földszintre (1. szint), és akkor láttam, hogy eleve csak minden második emeleten építettek liftajtót a liftaknára. Különös módja a spórolásnak…

A nyolc és feledik emeletre érkezve, fél szintet fellépcsőzve, újabb hölgy fogad, ő az emeleten a gyezsurnaja, minden koleszos pótanyja és egyben szigorú felügyelője. Miután beléptem a szintet a lépcsőháztól elválasztó ajtón, rám is erélyesen rám parancsolt, hogy a cipőmet azonnal vessem le és cseréljem le a papucsomra. Az íróasztalával szemben, kis polcokon ott sorakoznak a szinten lakók lábbelijei, én is választottam magamnak egy üres helyet, ahova letehettem a bakancsom, és belebújtam papucsomba.

Először egy kétágyas szobát kaptam, majd miután már majdnem mindent kipakoltam, jött a gyezsurnaja, hogy költözzek át egy blokkal odébb, egy másik szobába. Nem tudtam megkérdezni tőle, hogy miért, ezért inkább csak gépiesen cipeltem a holmijaimat. Új szobám még nagyobb, melyben három orosz koleszos kaphatna helyet. A szoba jól felszerelt, otthon is az igényesebb szobák közé tartozna szerintem. Az ágyak nem túl puhák, a hűtőgép kellően nagy, van TV és vízforraló is a teázáshoz. Azt mondjuk nem tudom, hogy az egy darab íróasztalon és egyetlen szekrényen hogyan osztozna a három lakó, de szerencsére ezzel nekem nem kell foglalkoznom.

A szobák ebben a koliban kettesével egy-egy blokkba vannak szervezve. Egy nagyobb és egy kisebb szoba alkot egy blokkot, melynek az előteréből nyílik a WC és a zuhanyfülke. A mosdókagyló az előtérben kapott helyet. Az előtér is padlószőnyegezett, mint ahogy a szinten a vécék és a zuhanyfülkék kivételével minden helyiség. Nem túl praktikus, mert még fogmosás közben is kifröcskölöm a vizet a padlóra, hamar fel fog rohadni az a drága kárpit.

Van még amúgy itt pár furcsaság. A zuhanyfülke például alig nagyobb, mint maga a zuhanytálca. Ha becsukom az ajtót, arra a kis helyre már be se tudok lépni, ami az ajtó és a tálca között van. Pláne, hogy vagy 40 centit fel kell lépnem, hogy a zuhanytálcába jussak. A kilincseket is nehéz megszokni. Teljesen függőleges állásba kell őket lenyomni, hogy nyissák az ajtót. Azt gondolom említenem se kell, hogy a falak és az ajtók papírvékonyságúak és szinte minden áthallatszik a szomszédoktól. Még szerencse, hogy a blokkban a másik szobában is csak egy srác lakik és ritkán van itthon. Az itt töltött egy hét alatt még nem is találkoztunk.

A szobákat amúgy elképesztő módon fűtik. A radiátorok nem szabályozhatók és csak úgy árad belőlük a meleg. Ha a szobámban vagyok, az éjszakák kivételével szinte mindig nyitva van az ablak. A reggeli hosszas szunyókálást viszont nem csak a meleg akadályozza, hanem a szomszéd srác telefoncsörgése is. Rendszeresen reggel a U2 Beautiful day-ére ébredek, még szerencse, hogy ezt állította be ébresztőnek és nem valami kibírhatatlan orosz zenét. Mondjuk ha ő nem ébreszt föl, akkor a takarítónő gondoskodik róla. Két ütemben. Úgy látszik szundi funkciós. Először jön olyan 7:40 körül és nagy sebbel-lobbal kitakarítja a WC-t, a zuhanytálcát, a mosdót és kiviszi a szemetet. Aztán mikor mindenhol végzett ezzel, elkezdi porszívózni az előtereket, majd a folyosót. A porszívójának rosszabb hangja van, mint egy légvédelmi szirénának. Mikor bekapcsolja az ajtóm túloldalán, nincs az a mormota típusú ember, aki ne ébredne föl. Szóval elkésni nem fogok a suliból, az biztos.

Összességében azért nincs rossz helyem, pláne, hogy csak pár hétről van szó, mivel már elkezdtük keresni izsevszki közös otthonunkat. Az én szobám legalább csendes és világos Eráéval ellentétben, köszönhetően a 9. emeletnek és annak, hogy az ablakom nem a főútra, hanem kelet felé, egy tágas belső udvarra néz. Búcsúzásul pedig gyönyörködjetek ti is a fotók segítségével az elém táruló csodálatos panorámában.

2011. október 3. Utazok Izsevszkbe, végre. Vonattal természetesen, mi mással. Röpke 3000 km, három éjszaka vonaton, moszkvai átszállással, gondolom mindenki ezt választotta volna. Kell a számítógép, na! Hát azt nem vihetem repülőn! Darabokra szedve is alig fér bele a gurulós bőröndbe. A hokis táskám meg tele ruhákkal, pántja vastagon a vállamba hasít. Olyan széles vagyok felpakolva, mint egy vidéki ténsasszony, csak a kétszárnyú ajtókon férek át kényelmesen. Még szerencse, hogy egy barátom kifuvaroz a vasútra, különben még most is ott állnék a Blahán egy olyan 7-es buszra várva, amelyikre felférek.

Kisebb bénázások árán bevackolom magam kétszemélyes kabinunkba. Ennyi luxus jár. Nem akartam turistaosztályon utazni, nem lett volna vidám két részeg orosz vendégmunkás közt harmadiknak lenni. Meg különben is, kell a hely a csomagnak. Utastársam egy Munkácsról elszármazott, azóta amerikai állampolgárrá vált nyugdíjas bácsi. Munkácsra megy a temetőbe kicsit gondozni a sírokat. Útközben kellemesen elbeszélgetünk a "two by four"-ról, azaz az amerikai faházak építéséről. 20 évet húzott le odakint az építőiparban.

Indulás után nemsokkal jön a pravodnyik (vasutas utaskísérő hölgy) és kiosztja az ukrán migrációs kártyákat és az ukrán nyelvű vámnyilatkozatot. Magyarországtól keletre a migrációs kártya a legfőbb dokumentum. Egy sajtcetli. Semmi új információt nem tartalmaz az útlevélhez és a vízumhoz képest, de ha az ember mégis elvesztené... Nos, én inkább nem szeretném megtudni, akkor mi lesz. A vámnyilatkozat viszont még érdekesebb, csak ukrán nyelvű rubrikák vannak rajta. Szerencse, hogy ott van a munkácsi bácsi, a segítségével hárman magyarok egyszerre töltjük ki. Hasadóanyag? Nincs. Fegyver? Nincs. Drogok? Nincsenek. Régi könyv? Nincs. Ikonok? Nincsenek. Mégis, mit gondolnak, ha ilyet csempésznék bevallanám?

Mindkét határhoz az éjjel közepén ér a vonat. Az ember épp valami kellemeset álmodik a csíkos pizsamájában, erre jön újra a pravodnyik és egy határozott kopogtatás után feltépi a fülke ajtaját, hogy "passport control". Te meg ott pislogsz álmosan az ágyadban félig felülve és próbálsz értelmes választ adni a határőrök kérdéseire. Csopon a dolgot még az is tetézi, hogy a nyomtávkülönbség miatt átszerelik a vagonok kerekeit és ennek ürügyén másfél óráig kopácsolnak a vagonokon, majd tologatják őket ide-oda. Az ukrán-orosz határ se jobb, mert ott meg két óra utazás van a ki- és beléptetés között, ezért kétszer keltik fel az embert egy határátlépés miatt. Szóval ugyan hálókocsiba vettem jegyet, de egyáltalán nem kipihenve érkeztem meg Moszkvába.

Moszkvától már plackarton utazok tovább a népek (és az emberek) barátsága jegyében. Egy ilyen vagonban 54 ember utazik és alszik egy légtérben emeletes ágyakon hatos blokkokban. Négyen a menetirányra merőlegesen ketten a folyosó oldalán hosszában. Én egy felső ágyra kértem a jegyet, oda legalább bármikor vissza lehet vonulni, ha már kellemetlen a közösségi élet.

Óvatosságom nem volt alaptalan. A folyosón utazó fickó kb. 20 perccel az elindulásunk után már öntudatlanra kábította magát valamivel a vonat vécéjében. Szeretett volna még némi whiskeyvel gyorsítani a folyamaton, de abból szerencsére már csak egy kortyot tudott meginni. Ezután állatokat megszégyenítő gusztustalansággal tömte magába a pályaudvarról hozott gyros maradékát, majd egy fél grillcsirkét, melynek a csontjait az asztalra köpködte. Azt hittem, ott, a csirkecsontokra borulva fogja végigaludni az Izsevszkig tartó utat, de annyi lélekjelenléte még volt, hogy a csontokat valahogy összekotorja egy zacskóba és az asztalát fekhellyé alakítsa. Csomagjaira borulva elterült, és úgy is maradt reggelig. Néha azért még közelharcot vívott a gyerekeinek vett játékokkal, hogy melyikőjük foglaljon el több helyet az ágyból, de végül a kisvasút és a homokozós készlet győzött.

Inkább felkucorodtam hát az ágyamra, de abban se volt sok köszönet. Végül felhúzott lábakkal kellett töltenem az egész utat, mert olyan rövid volt az ágy, hogyha kinyújtottam volna a lábam, akkor minden folyosón elhaladó utas a sarkamba verte volna be a fejét. A helyzetet néha még tetézte a másik oldalon alul alvó nénike, aki gondolom akaratán kívül, de éktelen büdöseket szellentett.

A plackartnak azért vannak kellemes oldalai is. Ha valaki beszéli a helyiek nyelvét, vagy csak kellően kommunikatív, remekül lehet ismerkedni a kedves nénikkel. Kedélyesen lehet teázgatni, amit vagy az utaskísérőtől lehet venni, vagy a folyamatos forróvízellátás segítségével hozott anyagból kell elkészíteni. Az egyik állomáson kitűnő vásárlási lehetőség is adódik, ahol a helyiek a gyári keresetüket az onnan elhozott giccses üvegtermékek árusításával igyekeznek kiegészíteni. Ha úgy döntenénk hirtelen, hogy mindenképpen szükségünk van egy kristálycsillárra, nincs jobb alkalom, mint ez a húsz perces megálló Moszkvától négy órányira.

Az udmurt híradóban

tündököltem én.

Az úgy történt, hogy volt egy ilyen kb. tíznapos francia filmfesztivál Izsevszkben, és az utolsó 4 nap mindegyikén elmentem a "Barátság" moziba. Az első héten orosz alámondással mentek a filmek (szerintem borzasztó az ilyen, mindig a nyolcvanas évek Schwarzenegger-filmjei jutnak róla eszembe, meg talán még valami Rambo- vagy Rocky-részt is láttam így gyerekkoromban, persze az stallonés, tudom, de már akkor sem értettem, mért jó alámondásos filmet csinálni, élvezhetetlen volt a rambó az alámondás miatt), szóval aszongyák, hogy szinkronizálás meg feliratozás helyett itt inkább az alámondásos módszer az elterjedt, egy nő/férfi darálja le az egész filmet, mondjuk szerencsére kicsit változatosabb intonációval, mint a rambóban. Orosz alámondással láttam tehát a francia fesztivál keretében a Három szín: kék-et, ami azért is betett, mert így végképp nem sok esélyem maradt, hogy megértsem a párbeszédeket, mer ugye az aszterik még igen rosszul tud csak oroszul, a francia beszédet meg elnyomta az alámondás. Na de azért csak megértettem nagyvonalakban a filmet, extralingvisztikai tényezőkből ügyesen következtettem (meg aztán a magyarul-oroszul kiválóan beszélő szárd fiú is segített a homályosabb részletek értelmezésében). A filmfesztivál utolsó 3 napján viszont orosz alámondás helyett udmurt feliratokkal adták a filmeket, éspedig az Isten hozott!-ot, a Félix és Rose-t meg a Pont-Neuf szerelmesei-t. Az Isten hozott! meg a Pont-Neuf szerelmesei jó ütős volt, nagyon tetszettek, főleg az előbbi; a Félix és Rose viszont amerikai limonádéra hajazott (és nem csak szerintem). Aztán érdekes volt Juliette Binoche-t 3 tök különböző szerepben látni (mármint a Három szín-ben, a Félix és Rose-ban meg a Pont-Neuf szerelmesei-ben - az Isten hozott!-ban ugyanis nem szerepelt). Az udmurt feliratok viszont néha el-elmaradoztak, máskor meg félre voltak fordítva (pl. a telefonszámoknál többször előfordult, hogy nem ugyanazt a számot feliratozták udmurtul, ami franciául elhangzott), és ha gyors volt a párbeszéd, persze jó gyorsan következtek egymás után, néha időm sem volt elolvasni őket és hjajj, szégyen-gyalázat, de még a francia beszédet is kicsit gyatrácskán értettem, ehh.

Szorgos moziba járásom meghozta ám a gyümölcsét, mer hogy a csütörtöki magyarórámon hirtelen megjelent 2 ember, hogy akkor most nyilatkozzak a fesztiválról az udmurt híradónak (igazából A. Skljajev már előre jelezte, h interjúfélét szeretnének majd velem a filmekről, de arról nem volt szó, hogy az órán törnek majd rám, amikor épp a Frakk Egér pongyolában című epizódját lesnénk a diákokkal), szóval udmurtul kellett magyaráznom arról, hogy micsinálok Izsevszkben meg ki vagyok meg ilyenek, meg hogy tetszett a filmfesztivál udmurt blokkja és jó-e, hogy csináltak udmurt feliratokat (jó), és melyik film tetszett a legjobban (az Isten hozott!), és miért. És akkor az interjú után tovább néztük az Egér pongyolában-t és magyaráztam a diákoknak, hogy mit jelent az, hogy házikolbász meg pongyola meg cicuskáim, de közben még ott voltak a tévések és kicsit zavartak, zajosak voltak, nehezen lehetett tőlük hallani Irma nénit. És akkor este leadták a nyilatkozatomat a híradóban, asszem az Egér pongyolában-ból is lehetett benne részlet, mert azt is felvették, hogy hogy tartom az órát, de nem láttam eeehhh, egyáltalán nem láttam a híradót aznap este, mer aszittem, nincs is tévé a koleszban, pedig van.

Igaziból nem is minden úgy van ám, ahogy azt az előző posztban megírtam. Itt, kérem, nagyszabású változások történtek és még dolgok is kiderültek!

-       Van már melegvizünk a saját blokkunkban is, többé nem kell a gyezsurnaja mögött settenkedni a melegvízhez! Mosogatáshoz is van melegvíz!

-        Viszont mégis vigyázni kéne azzal a vízzel, a spanyol fiú óva intett, hogy forralva se kéne csapvizet innunk és pancsikolnunk se kéne hosszasan, sok itt az ipari létesítmény, gyár, a fegyvergyár melletti víztározóból kapjuk ám a vizet, lehet némi nehézfémtartalma annak a víznek. A helyiek vmi speckó szűrővel szűrögetik a csapvizet és utána még felforralják, tapasztalt kolitársunk viszont szerint ez sem jó, ő egyszer 2 hétig beteg lett az ilyen eljárással tisztított víztől. (Én viszont érkezésem első napjaiban csak simán forralt csapvizet ittam. Igazából fájt is a hasam, de csak 2 napig.) Szóval inkább jó kis bódét mutatott nekünk a spanyol fiú, onnan érdemes a vizet hozni kis ötliteres kannákkal, de erről majd írok külön posztot. Levest sem kéne szerinte nagyon ennünk a menzán, azt is csapvízből főzik. Kés viszont továbbra sincs a menzán, műszakis ismerőseim, a leves nehézfémtartalmából kést hogy nyerhetnék ki, ó mondjátok!

-      Blokktársnőm rámutatott, hogy több helyen, hűtő környékén is előfordulhatnak ám csótányok, ő majdnem minden nap lát egyet-egyet, a múltkor jól rá is lépett egyre, mire az nyikorgó-csikorgó hangot hallatva lelte halálát. Nekem viszont még mindig csak egyetlenegy csótányt sikerült eddig látnom, ott a kajásszekrényem közelében.

-         Megszoktam az andalítóan süppedős ágyban való alvást.

-          Kaptunk mikrohullámú sütőt a kolikonyhába.

-      Kiderült, hogy nem is olyan kis teljesítményű ám az a konyhai villanytűzhely, amit úgy leszóltam!!!! csak fordított logikával működik a gombja, mint ahogy gondoltam (órajárással ellentétesen nő a hőfoka), és mint ahogy a gomb feletti szemléltető csík mutatja.

Borzasztó érdekes poszt volt ez.

Na jó, csak hogy elinduljon ez a szupertitkos blog, idekopipésztelem eddigi legrészletesebb élménybeszámoló levelemet. Most ennyit villantok csak.

Izskar egyik kellemes hatsávos főutcájára nyílik földszinti, rácsos ablakom, amelyet egy parányi fortocskán (kisablakon) keresztül lehet csak szellőztetni (végül is lehet, h nem baj ;), amihez jól fel kell mászni az íróasztalra, és melegvíz az egész koliban csak 1 db zuhanyzóból jön, oda jár hát mindenki füröcskélni, higiénikus :), és mosogatni is hidegvízzel kell; a konyhai villanytűzhelyek silánykák, 20 percig kellett azt főznöm, amit csak 5 percig kéne, és mikrohullámú sütő sincs, van viszont "gyezsurnaja" tisztséget viselő néni, aki a portában ül 24 órán át és állítólag 11-ig vagy 10-ig haza kell érni, különben beszól vagy ilyesmi. (De tegnap 1-re értünk haza, és mégse szólt be!) Gyezsurnaja mögött kell elsurranni a melegvizes zuhanyzóhoz is!! Vannak még állítólag csótányok avagy tarakanok is, finn blokktársam már látott egyet a szobájában, és óva intettek, h a kenyeremből is lassacskán falatozzak, abba is belemászhatnak. Adott esetben. Van még andalítóan süppedős ágyam is, valami miatt itt Oroszországban az ilyeneket szeretik, legalábbis korábban is ilyen jutott errefelé  nekem (meg másoknak is), kénytelen vagyok éjjelre letenni a földre azt a monstrumot, mer bóóórzasztóan elnyelne különben az a hülye ágy, és kaptam nagymamapárnát is, akkora nagyot és vastagot, mint amennyire süppedős az ágy. Helyiek mindenesetre igen büszkék e külföldiek számára fenntartott kollégiumra, külföldieknek büszkén emlegetik, "szép kollégium" elnevezéssel illetik. (És tényleg az, hisz mi nem dobáljuk a vécépapírt és a használt női cuccokat a földre a véce mellé egy halomba, mint ahogy abban a koleszban tették, ahol férjecskémmel 3 éve nyaraltunk - mert hogy amúgy nem mindig szabad a vécecsészébe dobni a papíranyagot, eldugíthatja a csatornarencert - , és a konyhai edényekhez sem kell utálkozással nyúlni.) Volt még adminisztrácija is és az egyetem bejáratánál nyalka rendőrfélék állnak és belépőkártyát kell mutogatni nekik, és a nyers csapvizet nem szabad meginni. Adnak a menzán ilyen langyos rózsaszín édes zselét, olyat lehet inni, de én inkább nem, és továbbra sincs kés a menzán, kanállal kell vágni a húst. A parkban is megvan még a néhány évvel ezelőtt formázott virág-vöröscsillag, áll még a kellemes izomzatú férfit formáló háborús emlékmű is (l. a csatolmányt), ahová fotózkodni járnak az egybekelők (Áriári, mér nem vártunk még pár hetet, itt is összeesküdhettünk volna tán), meredezik még a Lenin-szobor a könyvtár előtt, amely az esküvői videónkban is feltűnt. De történt változás is, amióta utoljára jártam itt, felszereltek pár szemafort a koli előtt húzódó hatsávos főútra. Bárban is voltam már, tegnapelőtt este a finn blokktársammal, spanyol fiú nagyon ajánlotta ezt a bárt, hogy mennyire jó hely, hát budapestiként nem dobtam el tőle az agyamat, viszont jó drága volt, 1100 ft-ért ittam másfél deci bort (sokkal olcsóbb nem is volt), sör meg nem volt, a mindenüket. Nehéz megérteni, mire ez a nagy drágaság a bárban, az egyetemi tanárok fizetése itt enyhén nyomott. Egyelőre heti 240 percet kell amúgy dolgoznom, vagy ha úgy tetszik, heti 4 órát  :DDD (ehh régi multis idők, amikor még napi 4 órában, fél 2-re járva toltam ott az ipart!!!). (De persze plusz még jól fel kell készülnöm az órákra, kicsit görcsölök is ezen, gyorstalpalóban hogyan képzem át magamat hungarológus-magyartanárrá, amikor nem végeztem se magyar-, se magyar mint idegen nyelv-szakot, sőt, a tanári képesítést sem szereztem meg...) (És persze a maradó nem kevés időmben disszertációt fogok írni, oroszul szépen-jól megtanulni és udmurt nyelvi tudományos kutatómunkát végezni és klubot és szakkört vezetni is ám.) Eredetileg amúgy több órám lett volna, de a 2 magyarszakos évfolyam egyikének az egésze inkább Magyarországra húzott fél évre. Diákjaim aranyosak, 18 és 19 évesek, kedvesek, népdalt énekelni nagyon szeretnek, ez kissé zavarba hoz, hisz hangocskám annyira nem remek. Ha valamit magyarul nem értenek, nekik azt udmurtul magyarázom. Tanárszerepbe, megmondásba, irányításba, óraszervezésbe, magyar nyelvtan hatékony tanításába még belerázódni kellés, kicsit még megilletődve levés, önbizalmat szerezni akarás. Ja, és úgy fest, Izsevszk lesz az optimális terep, ha minden "főbb" nyelvemet gyakorolni szeretném, beszéltem itt már udmurtul és oroszul és finnül és angolul és magyarul (az utóbbit szárd és lengyel fiúkkal) és olaszul és franciául. Hol máshol tudnám ezt egyszerre mind gyakorolni?! A koleszban az emberek szimpatikusak, a finneken, olaszokon, franciákon kívül van még pár spanyol is és német is és közel-keletiek és biztos mások is.

Moszkváról és magáról az utazásról is akartam pár szót ejteni! Hát ha végig repzajjal jön ide az ember, akkor is 2 nap az út! Meg kellett szállnom Moszkvában, a reptérről kellemes modorú sofőr vitt a városba, a Magyar Kulturális Intézetbe, az ember aszonta, nem gondolta, h ilyen rosszul beszélek oroszul! És hogy az orosz nők a legeslegszebbek és legeslegokosabbak ám a világon, ő már csak tudja, hisz bejárta az egész világot!!! A Balatonnál is volt, de az nem tetszett neki, mert kicsi. Amúgy is minden túl kicsi Magyarországon!!! Alig van autópályánk!!! Hát az autóink! Nevetségesen kicsik!!! Mutogatta a b...tt nagy merciket, landrovereket, mittoménmiket, mondta, h ezek az igazi autók, hát mér nem ilyenekkel járunk Magyarországon!! És hogy hány éves vagyok! És mért nincs már gyerekem!! 31 évesen! És hogy én fogom eltartani itt a férjemet! Hát micsoda dolog ez, kérdezte. Mindig csak a karrier! Ez helytelen! Hely-te-len! Ezeket mondta. Bezzeg az ő húga annyi idős mint én, és 2 gyereke is van már! Vot málágyec az ő húga! Mondta. Mondtam, h nekünk ez egyelőre így jó, mi ilyen önzők vagyunk. Annyit kérdeztem még tőle, hogy miért szokás az ő országában minden városban fehérre festeni a fák alsó részén jó 120 centit? - Éta gyekorácijá, esztyétyika - mondta. (Ezekről a szép fákról is küldenék csatolmányt, de még nincs fotóm, és a neten sem találtam :(.) Moszkvában a M. Kult. Int.-ben egyébként iszonyú kedvesek voltak velem a magyarok és negyedmagyarok, nagyon-nagyon!!! Másnap egészen a biztonsági ellenőrzésig elkísértek a domogyedovói reptéren (másfél órát kellett oda autózni Moszkvából, de a seremetyevóiról is annyi volt az út), jó is volt, mert ekkora éktelen nagy repteret nem láttam én még, irdatlan reptér volt. Az utazás Moszkvából Izsevszkbe pedig vmi parányi géppel történt, ülésről felállva fejemet a csomagtartóba én is beverhettem volna, dobálták a légáramlatok a gépek fel- és leszálláskor, uramisten, nem volt jó! Lábszag is volt a gépen, ölebet rózsaszín táskában szállító tréningruhás macsó ember levette a cipőjét, azért.