káma-túra

Szeptember végén olyan problémával szembesültünk itt Izsevszkben, amire soha nem gondoltunk volna. Azt már megszoktuk odahaza, hogy nyáron elszaporodnak a szúnyogok, de hogy ilyesmire itt még a hűvös, esős ősz beálltával is számítani lehet, elég váratlanul ért minket.

Mikor az előző hónap végén elindították a fűtést, hirtelen nagyon meleg lett a lakásban. Napközben is gyakran szellőztettünk, hogy kimenjen a meleg, de aludni csak úgy tudtunk, ha résnyire nyitva hagytuk az ablakot. Az egyik ilyen este a nagy szellőztetés alatt egy csomó szúnyog jött be a lakásba, melyek persze egész éjjel belőlünk akartak falatozni.

                Az ellenség (forrás: www.gyerekdal.hu)

Még júniusban történt, hogy hirtelen ötletünktől vezérelve Pétervárra utaztunk néhány napra. Tulajdonképpen Szocsiba szerettünk volna menni, vagy még inkább a Kaszpi tengerhez, de aztán a térképet és a vasúti menetrendet nézegetve kiderült, hogy egyik messzebb van, mint a másik és a jegyeket is elég borsos áron mérik odáig. Így aztán, mivel Pétervárra legalább egyszer az életben el kell menni, inkább oda váltottunk menetjegyet.

Az indulás előtt csak a szokásos dolgokat tudtuk a városról, hogy Vászka ott fosztotta ki a Szmolnij trezorját, hogy az Auróra lövésével kezdődött a forradalom, hogy van téli és nyári palota, hogy a Nyevszkij proszpekt a leghíresebb utca, de hogy pontosan mit is kéne megnéznünk, azt nem tudtuk. Valahogy így indultunk neki a városnak, kiszálltunk a metróból a Majakovszkaja állomásnál, elindultunk a híres sugárúton és mentünk egyik épülettől a másikig, hátha látunk valami érdekeset.

Szeptember elején úgy döntöttem, hogy időnként fogok írni a Határátkelő blogra is. Tegnap jelent meg az első posztom ott.

Kirakom ide is, hogy minden meglegyen egy helyen, amit mi követtünk el a neten.

Klikk ide a cikkért!

Korábbi beszámolóinkban már említettem, hogy utunkat idefele megszakítottuk egy háromnapos moszkvai kirándulás kedvéért. Szergijev Poszadi kalandunkról már beszámoltunk, most lássuk, hogy lehet boldogulni Moszkvában térkép és programfüzet nélkül.

Jaj, be. De most komolyan, itt tényleg ki- és becsöngetnek az egyetemen is, láttam a minap, ahogy a portás néni megnyomja a csengőt az óra kezdetekor, meg is oldódott a rejtély, ami már régóta nem hagyott nyugodni, hogy hogy lehet, hogy néha késik a csengetés, hát nem aszittem, hogy valami automata vezérli azt a készüléket?!

Izsevszkbe tartó utunk során moszkvai barátaink invitálására tartottunk egy pár napos pihenőt az orosz fővárosban. Az egyik ott töltött nap során az ő javaslatukra kirándultunk el Szergijev Poszadba, hogy ott megnézzük az egyik legrégebbi pravoszláv monostort.

Július 17-én, moszkvai idő szerint délben megszületett az orosz építészeti pályázatnak a végeredménye, melyen én is indultam. Sajnos sikerről nem tudok beszámolni, de mivel megígértem, hogy megírom, hogyan szerepeltem, következzen egy kis szubjektív összefoglaló.

Állítólag Jekatyerinburg az orosz dizájn központja. Itt működik az Uráli Állami Építészeti és Művészeti Akadémia, ahol Vagyim Kibargyin elismert kortárs orosz dizájner is végzett.

A jekatyerinburgi temetőbe Kathrinék invitálásának köszönhetően jutottunk el. Azzal csábítottak minket, hogy itt is biztosan láthatunk majd hatalmas maffiózósírokat, mint Moszkvában, mert Jekatyerinburg a zavaros ’90-es években nagy alvilági központ volt.

Már a temető bejáratánál elég bizarr dolgokba ütköztünk: a virágárusok által árult művirágkoszorúk látványát még azóta se hevertük ki. Sajnos nem csak árulják, de meg is veszik őket, így a sírok nagy részéről is ezek a förmedvények köszöntek vissza.

Régi adósságunkat szeretném most törleszteni, ugyanis lassan már két hónap is eltelt, hogy egy hosszú hétvégét töltöttünk Jekatyerinburgban.

Újra itthon vagyunk Budapesten, ha esetleg valakinek még nem mondtuk volna. Egy pár napos pétervári kitérő után tegnap este óta újra magyar levegőt szívunk. Utaztunk plackarton, gyorsvonaton, repülőgépen és távolsági buszon is. Kicsit elfáradtunk, ezért most megkezdjük jól megérdemelt nyári pihenésünket.

                Airbus A321, Moszkva - Bécs

Ki kell már mondanom: egyelőre Kudimkar a legkedvesebb oroszországi városom. A komi-permják főváros iránti sajátos rajongásom kialakulása azért persze nagyban annak köszönhető, hogy életem egyik legeslegjobb táborozása éppen Kudimkarban esett meg majd' három évvel ezelőtt: igen igen, ott voltam az első komi-permják nyári egyetemi kurzus nyolc résztvevője között (a haladó csoportban tanultam, ezt feltétlenül hozzá kell tennem ;)), én voltam az a kis grimaszolós a képekről. Remek kis tábor volt, rég nevettem annyit, mint akkor ott, az első komi-permják nyári egyetemi kurzus kezdő és haladó csoportjának résztvevőivel, arról nem is beszélve, hogy komi-permják nyelvtudásunk valósággal szárnyra kapott a két hét alatt. (Az enyém azóta már elsatnyult, de ne keseregjünk most ezen.)

No de ne is a múltba bávadjunk, örüljünk annak, hogy majd' három év elteltével újra lehetőségem nyílt másfél napra ellátogatni Kudimkarba, és ékes udmurt nyelven az információs és kontrasztív fókusz kérdéseit feszegetni egy konferencia keretein belül! Igazi feltöltődés volt ez a másfél (utazással együtt két és fél) nap, valóságos gyönyörűséggel töltött el (de tényleg), hogy hátrahagyhattam Izsevszk indusztriális örömeit egy rurálisabb, porban csoszogós valóságért, pláne, hogy közben végig hétágra sütött a nap, volt vagy 28 fok, és hogy találkozhattam az első komi-permják nyári egyetem hajdani magyar résztvevői közül kettővel (szintén a haladó csoportból).

Most persze bizonyára azt gondoljátok, hogy jó, jó, az ottlét biztos tényleg klassz volt, de az utazás a komi-zürjénekhez tett úthoz hasonlóan vesződséges és fárasztó lehetett, és csak nagyzol az Erika: de nem, nem, tudjátok meg, hogy ezúttal az utazás is csupa öröm volt; végig sütött a nap, suhantunk az orosz utakon (na jó, néhány szakaszon úgy rázott az út, hogy egy veseköves megirigyelhette volna), és egyszer se robbant le Gazel márkájú buszunk, bizony ám.

No, nem a blogírást, hanem egy nagy projektet, ami miatt az elmúlt hetekben nem volt energiám a bloggal foglalkozni.

Még februárban böngésztem az egyetemem honlapját, és ráakadtam egy pályázati felhívásra. Oroszországi fiatal építészeknek hirdettek építészeti tervpályázatot nyolc különböző témakörben. Bárki pályázhat, aki Oroszországban tanul építészetet és 35 év alatti. Mivel mind a két feltételnek megfeleltem és még a határidő is (május 30.) is igencsak odébb volt, gondoltam, hogy próbára teszem magam leendő orosz kollégáim között.

Május 9-én, szerdán volt az oroszok legnagyobb nemzeti ünnepe, a győzelem napja. Ezen a napon ünneplik, hogy 1945. május 8-án a német hadsereg letette a fegyvert a szövetséges hatalmak előtt.

De akkor miért is 9-én ünnepelnek Oroszországban és a szovjet utódállamokban és miért nem 8-án, mint a többi európai országban? Mert a fegyverletétel ugyan 8-án volt, de a feltétel nélküli megadásról szóló dokumentum csak 8-án 23:01-kor lépett életbe, amikor Moszkvában már egy órája 9-e volt.

                 Új generáció, régi díszlet

Mióta kitavaszodott, felpörögtek körülöttünk az események, némi lemaradásban vagyunk az írással. Az alábbi utazáson is például két hete vettünk részt.

  A művház előtt Lenin fogad. Korábban Sztálin állt itt, a háttérben még ott a régi címer.

Az Udmurt Állami Egyetem az udmurt szakos hallgatóinak szervezett kirándulást Glazovba, ahol az idnakari ásatásokból előkerült leleteket néztük meg az erről szóló múzeumban.  Idnakar az egyik legfontosabb udmurt régészeti lelőhely Glazov határában. A IX. és a XIII. század között népes udmurt település állt a Csepca és a Pizep folyó torkolatánál meredeken magasodó domb fennsíkján. A faházakból álló városka maradványait a ’20-as évek közepe óta kutatják az orosz régészek hosszabb-rövidebb szünetekkel.

Az alábbi poszt egy kis kísérlet eredményeként született.

Mindig tetszettek azok a kis filmecskék, melyeket sok egymás utáni fénykép összefűzésével alkottak mondjuk a felhők mozgásáról, a városi élet lüktetéséről, vagy növények növekedéséről.

A hirtelen beköszöntött tavasz engem is megihletett és úgy gondoltam, hogy én is megpróbálkozom valami hasonlóval. Témának adta magát az egészen a konyhaablakunkig nyújtózkodó bokor és a rajta kibújt friss rügyek.

Annyi időm persze nem volt, hogy az elkészült képekből kis animációt állítsak össze, így csak az alábbi kis fotósorozat kerekedett ki belőle. Igyekeztem nagyjából ugyanabban az időpontban fotózni a rügyeket, de természetesen a rendszertelen életünk gyakran közbeszólt. A tervem az volt, hogy készítek egy fotót reggel, egyet délben és egyet estefelé. A reggeli fotók a világosak (keleti az ablak), a sötétebbek pedig a délutániak.

Sajnos nem mindegyik fotó lett éles, még gyakorolnom kell egy kicsit...

A múlt héten - hosszú hallgatás után - újra levelet kaptunk az Udmurt Állami Egyetem Nemzetközi Osztályától, melyben egy gyárlátogatásra invitáltak minket. A csábító ajánlatot nem lehetett visszautasítani, így múlt vasárnap én is ott sorakoztam a többiekkel együtt a kollégium előtt, hogy elvigyenek minket az izsevszki 3-as számú kenyérgyárba.

A gyárhoz messze kellett buszozni, mert a város szélén fekszik, az Usztyinov kerületben, az autógyár szomszédságában. A gyár régi épületébe érve először egy szűk és teljesen sötét folyosón kellett átbukdácsolnunk, ahol állítólag takarékossági okokból nem volt világítás. Én is híve vagyok a környezettudatos életmódnak és nagyon dicséretes, hogy Izsevszkben is vannak követői, de azért kicsit viccesen hangzott egy olyan gyárban, ahol több tízezer Wattos kemencékben sütik a kenyeret. Miután mindenki épségben megérkezett az emeleti öltözőbe, vékony világoskék köpenyeket és sapkácskákat kellett magunkra öltenünk, majd indulhatott is a kenyérgyári túra az egyik technológus hölgy vezetésével.

                Már beöltözve hallgatjuk a biztonsági szabályokat

izvinyítye, ja inosztránka, nye ócseny hárásó gávárjú pá ruszki*

És viselkedni se mindig tudok, legalábbis bizonyos illemszabályok egyelőre idegenek számomra, más viselkedési normákkal szemben pedig még mindig értetlenül állok. Ez persze csak ilyen izéé, kulturális különbség, bizonyára nincsenek abszolút normák (a törököknél a hangos böfögés a lakoma végén ugye az elégedettség és a köszönet jele, mifelénk meg nem nagyon van bidé és egyébként is a zsebkendőnkbe fújjuk az orrunkat, amit aztán naphosszat vagy hétszámra rejtegetünk a kabátunk bugyraiban).

Nézzük hát, hogyan pallérozódtam, mit sikerült felcsipegetnem (néha csak elméletben) a helyi illemszabályok, szokások, viselkedési maximák terén a több mint fél éves ittlétem során.

1. Jubileumi ünnepségen hosszú pohárköszöntőt mondani kívánatos.

   (Forrás: http://triinochka.ru/post188969146/)

Sok mindenről esett már itt szó, csak a legfontosabbról nem. Hiszen mi lehetne előrébb való, minthogy jól megtanuljak oroszul. Ez az első lépés a végső cél, a mesterdiploma megszerzése felé.

Az oktatásom nem indult zökkenőmentesen. Már indulásom előtt azon paráztam otthon, hogy az egy hónapos késésem miatt már mekkora hátrányban leszek a többi diákhoz képest. Pedig ha tudtam volna, hogy itt semmi nem történt addig, sőt, hogy az elsők között leszek azok közül, akik ide érkeznek!

                Jemimah Nigériából

Az időjárás hálás téma, mindig lehet róla mit írni, mondani. Tudják ezt jól az angolok is, akik állítólag hosszasan tudnak értekezni a náluk amúgy nem túl változatos időjárásról. Most kicsit én is ilyen leszek, hiszen korábban már említettem, hogy milyen felénk a tavasz, illetve, hogy mire számíthatunk.

A különbség annyi, hogy most már talán végérvényesen ki lehet jelenteni, hogy Izsevszkbe is megérkezett a tavasz. Több heti hitegetés (kis felmelegedések), majd újabb havazások után a hétvégén látványosan változott az idő.

                Játszódik

Villamosozni jó! Szeretem a villamosokat, mert olyan aranyosak, olyanok, mint a vonatok, csak kicsiben. Mintha önmaguk is játékvonatok lennének a város terepasztalán. Ha tehetem, Pesten is mindig villamossal utazok, mert gyorsabb, mint a busz, és közben kényelmesen lehet nézni a várost, nem úgy, mint a metrón. Ismeretlen városban pedig különösen, hiszen a villamos útvonala kiszámítható, arra megy, amerre a sínek is vezetnek, nem fog hirtelen befordulni a következő sarkon és eltérni a kívánt útiránytól. Ilyen okokból itt Izsevszkben is leginkább villamosozok, ha messzire kell menni.

                A város térképe a villamoshálózattal

…mindenféle értelemben.

Február vége óta annyira besűrűsödtek a programjaink, hogy alig maradt szabad percünk. Szerettünk volna írni róluk, de mindig akad valami fontosabb tennivaló, ami kellő alibit nyújtott az írás mellőzéséhez. Mostanra viszont már annyi minden összegyűlt, hogyha máshogy nem, legalább távirati stílusban, muszáj beszámolni róluk, mert lassan már mi is elfelejtjük őket.

Az elmúlt egy hónapban minden hétre akadt valami ünnepelnivaló. Ezt a helyiek alaposan ki is használták, hiszen amúgy is szeretnek minden apró évfordulóra látványos ünnepséget rendezni.

Nagyböjt előtt például többször is elbúcsúztattuk a telet a maszlenyica nevű ünnepeken. Búcsúztattuk együtt, búcsúztattuk külön, néztük, hogy csinálják a városban, majd magunk is a részesei lettünk falun. Ettünk palacsintát, ittunk pálinkát, körjátékokat játszottunk és nejlonzacskókon csúszkáltunk. Minderről Era részletesen be is számolt a nyest.hu Rénhírek rovatában: http://www.nyest.hu/renhirek/telbucsuztato-udmurtiaban

                Szalmabábú-szépségverseny Picsi-Purgában

A nyájas olvasó korábbi posztunkból már ismerheti, hogy milyen szép lakás jutott nekünk itt Izsevszkben, de arról még nem írtunk, hogy milyen is egy ilyen posztszocialista lakókomplexumban lakni. Hogy semmi ne maradjon ki, haladjunk megint szép sorjában befelé.

A bejáratunknál található a kaputelefon, melyen idegenek is rendszeresen becsöngetnek, hogy bejöhessenek a házba. Leginkább a takarítónő szokott rá, hogy kora reggeli ébredésünkről gondoskodjon, pedig szerintem az alattunk lévő irodába is nyugodtan becsöngethetne. Időnként még a madárcsicsergést imitáló csengőnket is megnyomja, hogy vizet kérjen tőlünk a felmosáshoz.

A fürdőszobában visszaérkezésünk után kicseréltük a szivacsos vécédeszkát egy hagyományos fehér műanyag alkalmatosságra. A dolog némi komplikációval járt, ugyanis előtte nem láttam, hogy a több tíz kilót nyomó víztartályt is a deszkát rögzítő két kis csavar fogja hozzá a vécécsészéhez. Míg a korábbi deszka ujjnyi vastag csavarjai még éppen elbírták a súlyt (bár alaposan meg voltak görbülve), addig az új deszka ceruzavékonyságú műanyag csavarjaira és a tartályból a csészébe vezető kis csövecskére már nem mertem ráterhelni a hatalmas súlyt. Végül remek műszaki érzékemnek köszönhetően egy tekercs vécépapírral támasztottam ki a tartályt a falhoz, hogy ne legyen csőtörés a fürdőszobánkban.

                A tartály konzolosan lógna a csészéről, de én kitámasztottam!